4. fejezet

Reggel sajgó fejjel ébredtem a telefonra. Évi volt az.
- Igen? - szóltam bele.
- Jól vagy? - kérdezte köszönés helyett, aggódó hangon. Tudtam, hogy látta a pletykákat.
- Nem, de nem is én vagyok a fontos.
- Mindenki megismerte az arcod. Hogy fogsz így részt venni a nyilvános sajtókonferencián?
- Majd álcázom magam valahogy. Cikk nélkül nem mehetek haza. - keltem ki az ágyból. - Tegnap este óta raktak fel valami újat?
- Oh... - hallottam a hangján, hogy hezitál.
- Ha nem mondod el, megnézem én...
- Hát... Egy rajongó feltöltött egy videófelvételt, ahol Seunghyunnal kéz a kézben szaladtok át az úton.
- Mi? - a szívverésem a háromszorosára gyorsult. Közben hívtak a másik vonalon. - Ah bocsi, hívnak. Majd írok.
- Oké. Nagyon vigyázz magadra!
- Jó... Szia! - átkapcsoltam. - Ah, Unnie?
- Oh, Reni! - szólt bele, de a háttérben hatalmas ricsaj volt. - Hé, Hongki állítsd le magad!
- Hadd beszéljek vele! - hallottam Hongki hangját. - Jól vagy? Menjetek innen! - a többiek biztos köré gyűltek, hogy hallják a beszélgetést.
- Ah, Hyung! Inkább hangosítsd ki! - mondta durcás hangon Jin.
- Fejezzétek be! - kiabáltam túl a hangzavart, mert a homlokom erős lüktetésbe kezdett. - Unnie-val akarok beszélni!
- Értettük.... - mondták csalódottan.
- Itt vagyok.
- Unni, minden rendben a fiúkkal? - szegeztem neki a kérdést, mielőtt megszólalhatott volna.
- Persze, nekik nem árt egy ilyen kis botrány. - vágta rá Eun Sun. - De veled minden rendben? Hallottam, hogy mi történt a buszon.
- Persze, még meg sem sérültem. - hazudtam. Unnie nagyot sóhajtott, jelezve megkönnyebbülését.
- Mondd csak, nincs kedved ma bejönni? Adok neked valamit, ami segíthet holnap.
- Biztos, hogy jó ötlet? - aggodalmaskodtam.
- Igen, majd érted megyek és nem kell buszoznod.
- Rendben, de a fiúknak ne szólj.
- Dehát...
- Unnie, kérlek! - váltottam könyörgő hangra.
- Rendben, legyen. - adta be a derekát. - Akkor 1 körül érted megyek.
- Értettem. Szia!
Ledobtam a telefont az ágyra és a fürdőszoba felé vettem az irányt. A tükörbe nézve tudatosult bennem, hogy tegnap este semmit sem csináltam a sebemmel. A homlokomra rá volt száradva a vér. Gyorsan megmostam az arcom. Megkönnyebbülve láttam, hogy a seb nem vészes, de a fájdalom nem ezt mutatta. Kerestem egy sebtapaszt és leragasztottam vele. A szemeim karikásak és dagadtak voltak a sok sírástól. A nyugtalanságom újra visszatért. Rátámaszkodtam a mosdókagylóra, mire a jobb csuklómba belehasította a fájdalom. Szépen belilult és betagadt a tegnapi baleset óta. Fáradtan felsóhajtottam. Úgy néztem ki, mint egy hadirokkant. A felhorzsolódott könyököm is fájt egy kicsit, de a többihez képest, ez a fájdalom eltörpült.
Lezuhanyoztam és átöltöztem. Nem reggeliztem, mert tudtam hogy egy falat sem menne le a torkomon. A gyógyszertárba készültem, hogy fájdalomcsillapító tapaszt vegyek a csuklómra. Ahogy kiértem az utcára, a fejemre rántottam a csuklyát, a biztonság kedvéért. Emlékezetből elindultam a vállalat felé, mert arra láttam egy gyógyszertára. Hamar oda is értem. Ahogy a tapasszal a pénztárhoz értem, hallottam, ahogy egy lány telefonon beszélget.
- Te is láttad, ugye? Nem hiszem el. Hogy képes Seunghyun oppa ilyet tenni? Tönreteszi a banda hírnevét azzal, hogy egy bajkeverővel jár.
Minden ízületem megfeszült a méregtől. Gyorsan fizettem és kiszaladtam a boltból, mielőtt olyat tettem volna, amit megbánok. Leültem egy padra és felraktam a tapaszt. Nem volt kedvem visszamenni a szállodába, szóval felhívtam Unniet, hogy a parkba jöjjön, ami a szálloda közeli gyógyszertár mellett van. Unalmamban beállítottam az mp3-on a rádiót. Bemondták, hogy 20 perc múlva kívánságműsor és aki akar, küldhet kéréseket. Gondoltam nem lenne rosz ötlet kipróbálni, mivel otthon úgysem játszanai ázsiai számokat. Bepötyögtem az üzenetet és elküldtem. Közben Eun Sun is megérkezett. Aggódva futott oda hozzám és végignézett rajtam. Szerencsére nem vette észre a sebtapaszt a homlokomon, a frufru jól eltakarta.
- A média teljesen be van zsongva. - mondta az autóban, a vállalat felé menet. - Ami nekünk apróság, nekik egy egész hegy.
- Nagyon sajnálom. Az én hibám... - hajtottam le a fejem.
- Mégis miért lenne a te hibád? Az egész az őrült rajongók miatt van. Őket nem is lehet rajongónak nevezni.
Erre nem mondtam semmi. A bűntudat nem tűnt el belőlem.
A vállalat előtt, nagy rémületemre egy csapat riporter tolongott. És rajongókból is volt jónéhány.
- Unnie! Mit csináljunk? - estem pánikba.
- Nyugi! Erre találták ki a hátsó bejáratot. - úgy tűnt, már megtanulta kezelni az ilyen helyzeteket.
A hátsó ajtónál szerencsére nem volt senki.
- Ugye a fiúk nem tudják, hogy jövök? - kérdeztem suttogva a folyosón, nehogy meghalljanak.
- Éppen próbálnak semmiről sem tudnak. - valóban, hallottam a próbateremből kiszűrődő zene hangját. Mi Eun Sun irodájába mentünk. Neki még el kellett intéznie valamit, így leültem egy székre és bekapcsoltam a rádiót. Előre-hátra billegve bámultam ki az ablakon. Az iroda nem volt túl nagy, éppen csak egy kis asztal, egy szekrény és néhány szék volt benne.
- Tényleg itt van! - hallottam a kiáltást a hátam mögül. Ijedtemben akkorát löktem magamon, hogy majdnem hátraestem a széken, ha nem terem ott hirtelen valaki, hogy megtartson.
- Abba kéne hagynod a veszélyes dolgok űzését. - hátrahajtottam a fejem és Seunghyun rosszalló arcával találtam szemben magam. Gyorsan felálltam.
- Hogy kerülsz ide? - de nem volt egyedül. Néhány másodperc múlva a többiek is lihegve beestek az ajtón. - Hogy kerültök ide? - Tényleg nagyon reménykedtem benne, hogy nem fogunk találkozni.
- Noona elszólta magát... - mondta Jonghun. - Miért nem tudhatunk róla, hogy jössz? - mindenki mérgesnek tűnt egy kicsit.
- Miért kéne tudnotok? Nektek a fanmeetingre kell koncentrálnotok. Csak feleslegesen aggódtok...
- Feleslegesen? - Seunghyun eltűrte a hajam és az arca még mérgesebb lett.
- Ez semmiség. - kaptam el a fejem és simítottam le a hajam, aminek következtében a csuklómon lévő tapaszt is észrevették.
- Ha nem mondasz el nekünk semmit, hogy kérheted, hogy ne aggódjunk? - egy kicsit megrémültem a fiúk komolyságától, még Hongki is idegesen szólalt meg.
- Oké, felfogtam. Csak ne nézzetek rám így. - sóhajtottam és visszaültem a székre. - De tényleg semmi bajom. - motyogtam durcásan. - Nem vagyok olyan gyenge mint gondoljátok. Aki egyedül él, lassacskán megerősödik.
- Egyedül? - kérdezte Minhwan.
- Ah, semmi, nem fontos. - vágtam rá. Miért jár ennyit a szám? - Egyébként ti is ugyanazt csináljátok, mint én. - a fiúk kérdően néztek rám. - Most mindenki Seunghyunt támadja, mert egy bajkeverővel randizik. - sütöttem le a szemem. - Ti meg úgy tesztek, mintha mi sem történt volna.
- Ez nem probléma. Ugyanis nem vagy bajkeverő és nem randizunk. Erre ők is rájönnek majd. - mondta könnyedén Seunghyun és lehuppant egy székre. A többiek ugyanígy tettek.
Az ajtó ismét kinyílt és Geun Suk lépett be rajta. Vele aztán végképp nem akartam találkozni.
- Még volt merszed bejönni... És ti... - nézett a fiúkra. - Képesek vagytok... - nem tudta befejezni, mert Seunghyun és Hongki felállt és elém léptek jelezve, hogy nem kívánnak vitát indítani.
- Ha botrányt akarsz, menj haza és ott csinálj! Azt mondtad, jó cikker akarsz írni, de mindenkit tönkreteszel!
- Elég... - kezdte volna Hongki, de felálltam és kiléptem a két fiú mögül. Keményen belenéztem a szemébe. Már nem bírtam tovább. A sírás határán voltam, de próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot.
- Nem kell aggódnod. A te magánéleted nem teszem tönkre. Kár lenne cikket írnom rólad. Akkor tényleg hazudnom kell, hogy megszeressenek.
Geun Suk pókerarccal állt előttem. Láttam, hogy a mögötte ülő Jaejin elvigyorodik.
- Az interjú nélkül is tönkretettél minket. - mondta lángoló tekintettel. - Azzal, hogy idejöttél, minded a feje tetejére állt! - Kiviharzott a teremből, maga mögött hagyva visszhangzó szavait.
A tenyerembe temettem az arcom és megpróbáltam lenyugodni. Örültem, hogy kiálltam magamért, de a könnyeim nem bírták tovább. Vettem egy mély levegőt.
- Jól csináltad. - hallottam Minhwan hangját.
- Oh! Szép volt. - simogatta meg a hátam Seunghyun.
- És most, hölgyeim és uraim! Következzen egy FT Island szám, a Love is. Egy rajongó küldte be a kérést egy hálaüzenettel, amiben megköszöni a sok boldog percet, amit a banda adott neki. 

"Yeah! Ladies and Gentlemen! Love is...!"

Ahogy meghallottam a számot, akaratlanul is elnevettem magam. De mivel a fiúk még mindig nem látták az arcomat, félreértették. 

- Hé... szólalt meg halkan Seunghyun. - Te sírsz?

- Nem... - megdörzsöltem a szemem, miközben vigyorogtam. - Ezt a számot én kértem. - pirultam el. - Annyira szeretem, mert Hongki hangja mindig felvidít. - Néztem rá az említettre és leültem a rádió mellé. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást.

*******

Ahogy ott ült a rádió mellett és belemerült a zenébe, sokkal jobban elvarázsolt, mint egy koncert. Azt mondta, a hangom boldoggá teszi. De ezzel engem talán sokkal boldogabbá tett. Vajon minden rajongóval így érzem? A fiúk mind csendben, mosolyogva nézték őt és talán ugyanazt érezték, mint én. De lehet, hogy mégsem teljesen ugyanazt. Visszanéztem rá, ahogy abban a pár percben halkan dúdolva elmerült a boldogságban, amit mi okoztunk neki. Talán egész életemben akkor örültem a legjobban annak, hogy énekes lettem.

*******

A szám véget ért és én úgy éreztem, minden aggodalmam szertefoszlik. Nyújtóztam egyet, majd hátranéztem a fiúkra, akik egyformán vigyorogva álltak mögöttem.

- Mi az? - kérdeztem gyanakodva. - Mi ez a nagy öröm?

- Semmi... - vigyorogtak tovább.

- Szóval... - ült le mellém Hongki, mellkasát a szék támlájának vetve. - Felvidít a hangom... - mondta, nem leplezve büszkeségét. - Vagyis én vagyok a kedvenced? 

- Hmm... Azt hiszem, egy kicsit le vagy maradva Seunghyun mögött. - erre rögtön eltűnt a mosoly az arcáról. 

- Hé... - vágta oldalba Seunghyun. - Vesztettél. Én vagyok a kedvence. - A többiek a hasukat fogva szenvedtek a visszafojtott nevetéstől, ami Hongki arcát látva jött rájuk.

- Dehát azt mondtad, felvidít a hangom! - kérte ki magának.

- Csak azért, mert ebben a számban olyan, mint egy ötévesé. És Seunghyun amúgy sem énekel sokat. - álltam elő a magyarázattal. - Hé... - mentem bele még jobban a játékba. - Jonghun, nem lehetne hogy Hongki rapeljen és Seunghyun énekeljen? - az arcom olyan komoly volt, hogy akár el is hihették volna. Hongkinak leesett az álla.

- Ah, Hyung kezd egy kicsit unalmassá válni. - vette át a drótot Jin. Hongki a szeme sarkából mérges fintorral ránézett.

- Hja! Nem gondolod, hogy egy kicsit felbátorodtál? - csapott rá mérgében az asztalra.

- Nem tehetek róla. - a szemem könnyezett a nevetéstől. - Ahogy megismerlek, egyre kevésbé nézel ki hírességnek.

Hongki felállt és elkezdte énekelni a Bad woman-t. A hangja ugyanúgy elvarázsolt, de a nevetést nem tudtam abbahagyni.

- Oké, értettem! - ült vissza durcásan. - Lesz ez még így se. - húzta fel az orrát. Teljesen olyan volt, mint Jeremy. Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy saját magát alakította akkor.

- Mi ez a jókedv? - lépett be Unnie.

- Ah, Noona. Hongki és Seunghyun helyet cserélnek a bandában. - mondta Jonghun.

- Huh? Ah... felőlem.

- Aaaaah, Noona! - hisztizett Hongki.

- Elég, elég. Azért vagyok itt, hogy segítsek Reninek. - azzal előhúzott néhány újságot, amiben FT Island interjúk voltak. - Itt van egy kis löket. Más bandákról is vannak benne cikkek.
- Köszönöm, Unnie! - ujjongtam.
- A probléma Geun Sukkal lesz. - könyökölt rá az asztalra Eun Sun.
- Nem-nem. - csóválta a fejét Hongki. - Hugi azt mondta, nem készít vele interjút.
- Mi? - kapta fel a fejét Unnie. - Dehát megbíztak vele, nem?
- Hmm... Nem vagyok benne biztos, hogy a főnök őt is... - aztán kapcsoltam. - Hah? Hugi??
- Azt hittem, fel sem tűnik. - mondta Hongki, miközben elővett a zsebéből egy csokit. - Kérsz? - nyújtotta felém.
- Nem, kösz. Nem vagyok a húgod. - tértem vissza a témához.
- Miért? - nézett rám Jonghun.
- Igen, miért? - csámcsogott az arcomba Hongki. - Ha mi húginak hívunk, akkor neked Oppának kell minket. - hadonászott a csokival ide-oda.
- Felejtsétek el! Ha én oppának hívok valakit, az nem barát lesz. Valami közelebbi személy. Ez nekem egyáltalán nem olyan természetes dolog. Ah, Hongki nem csámcsogj! - tettem az arca elé a tenyerem.
- Miért? Megírod? - tolta el a kezem, tovább csámcsogva.
- Még az is megeshet. - vágtam vissza. Aztán megcsörrent a telefonom. - Egy pillanat. - álltam fel az asztaltól. Évi volt az. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat.
- Biztos az oppája az.
- Hallgass már! -  tömtem bele a csoki másik felét, hogy addig se beszéljen.
- Igen?
- Reni, baj van.
- Mi az? - rémültem meg. - Új pletyka?
- Nem... szóval...A főnök látta a híreket és a képeket az interneten... És...
- Mondd már! - sürgettem hangosan, mire a fiúk rám néztek.
- Kiküldte a másik újságírót egy tolmáccsal, mert nem bízik benned.
- Mit mondtál?!
- Hát... ezt mondta, de szerintem már az elejétől fogva ez volt a terve. - mondta már szinte suttogva.
- Vagyis én a semmiért vagyok itt?! - még mindig kiabáltam.
- Nyugodj le! - emelete fel ő is a hangját. - Ha pánikba esel, csak még rosszabb lesz.
- Ennél rosszabb?
- Igen, úgyhogy hűtsd le magad. Minden rendben lesz.
- Persze... köszi, hogy szóltál. - mondtam robotszerűen. - Tegyük le. - azzal kinyomtam a telefont.
- Mi történt? - kérdezte Seunghyun.
- Végem van... - rogytam le a földre. A fiúk csak értetlenül pislogtak rám.
- Miért lenne véged? - nem néztem rájuk, de elmondtam mindent, mert tudtam, hogy úgyis kiszednék belőlem.
- Szóval én most semmit sem érek...És így... - annyira megrémültem, hogy nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
- Nyugodj meg. - állított fel a vállamnál fogva Seunghyun.
- Ha nem sikerül megcsinálnom, kirúgnak.
- De sikerülni fog! - állt fel Jonghun.
- Oh! Ne add fel! - mosolygott Hongki.
- Fiúk... - állt megint sírásra a szám, de Seunghyun még idejében közbelépett. A fejemre rántotta a csuklyám és leültetett.
- Ha neki is csak a fele sikerül és neked is, - mondta Minhwan. - akkor egyenlő az állás.
Már épp ellenkezni akartam, hiszen ki látott már olyat, hogy az alanyok csak bizonyos személyeknek válaszolnak nyilvánosan. De inkább lenyeltem a szavaimat és megpróbáltam megnyugodni.
- Oké, holnap mindent megpróbálok. - erőlködtem egy mosollyal, mire Jin megveregette a vállam. - De most hazamegyek.
- Ah, hazaviszlek. - szólt Unnie.
- Nem, köszi. Most inkább busszal mennék. - álltam fel. - Minden rendben lesz. - mondtam gyorsan, mert Seunghyun már szólásra nyitotta a száját. - Ti csak próbáljatok!
- Jó, most az egyszer elengedlek. - emelte fel a mutatóujját Hongki.
- Igazán hálás vagyok érte. - vigyorogtam. - Sziasztok!
- Holnap találkozunk! - intettek nekem.
A folyosón kiérve, azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. Mindig is kételkedtem benne, hogy ez az egész jól fog véget érni, de most már biztosra vettem, hogy nem győzhetek.
- Úgy tűnik, nem áll jól a szénád. - hallottam Geun Suk hangját hátulról. Megtorpantam, de nem néztem hátra.
- Úgy tűnik, csalódtam valakiben. - mondtam előre szegezett szemekkel. - Mert jó embernek gondoltam. Veszélyes ez a rajongás, igaz?  - azzal elindultam.
Csukjával a fejemen felszálltam a buszra, de csak egy-két idősebb nő ült a buszon, szóval nem kellett aggódnom. Nyugodtan átkozhattam a főnökömet, akinek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy félreállítson. Csörgött a telefonom.
- Halló? - szóltam bele. Ismeretlen volt a szám.
- Én vagyok az.
- Kicsoda?
- Seunghyun, ki más?
- Eh? Honnan tudtad... Áh, unnie volt az... - Seunghyun belenevetett a telefonba. - Miért hívtál?
- Oh... csak.... Jól vagy?
- Huh? Miért?
- Mert... Láttam rajtad...
- Ha azt mondom, nem vagyok jól, mit csinálnál?
- Azonnal utánad mennék. - egy kicsit meglepődtem az őszinte válaszán...
- Akkor jól vagyok. - néztem ki mosolyogva az ablakon. Nem válaszolt. - Seunghyun?
- Miért nem mondasz soha semmit? Nem bízol meg bennünk?
- Nem erről van szó. Nem akarom, hogy bárki is aggódjon. Ilyen ember vagyok.
- De ez így nem túl magányos?
- Akkor én egy magányos ember vagyok. - mondtam komolyan, de a végén elnevettem magam.
- Mi az?
- Csak arra gondoltam, hogy miről is beszélgetek éppen Song Seunghyunnal.  - erre már ő is nevetett.
- Bevált a terved. Kijöttél és megszerettünk, mert rendes püri vagy.
- Már csak a lesifotósokkal kell kezdenem valamit.
- Oh. Számítunk rád. És holnap találkozunk, ugye?
- Persze! Szia! - és letettük.
A szállodában egy kicsit jobb kedvvel ültem le olvasgatni a cikkeket. Aztán felnéztem a twitterre. Hongki a legaktívabb blogoló. Néhány perce frissített.: Holnap mindent bele! - és egy kép, amin egy üres csokipapír volt.
- Így akarsz üzenni? - mondtam a monitornak. - Nem rossz, Lee Hongki. - mosolyodtam el.