13. fejezet

Három hét telt el azóta és én itthon vagyok. Vagyis Magyarországon. Mondhatjuk, hogy hirtelen felindulásból jöttem haza. Két éjszaka tömény depizés után úgy döntöttem, nem maradok tovább. Úgy éreztem, egy percet sem bírnék ki nélkülük úgy, hogy egy karnyújtásnyira vannak tőlem. A lehető leghamarabb hazajöttem és csak Unnienak szóltam. Biztos voltam benne, hogy ha akárcsak egy pillanatra is találkozom velük, maradok. Így kerültem haza, vissza az anyámhoz és az öcsémhez. Munka nélkül nem volt más választásom. A 14 éves öcsém, Máté /én csak Matt-nek hívom/ nap mint nap az agyamra ment, de azért jó volt látni. Leginkább azért költöztem el otthonról, mert anyának én lettem a tanácsadója, mindenben én döntöttem helyette és lassan kezdtem úgy érezni, megfulladok.
Egy szombat délután, - mikor anya dolgozni ment, Matt pedig a haverjaival lógott - az ágyon fekve gondolkoztam, hogy hogyan is tovább, mikor csengőszó riasztott.
- Oh, Viki! - üdvözöltem látszólag feszült barátnőmet, aki köszönés nélkül berontott és egy plakátot nyomott az orrom alá.
- Tudtál róla, ugye? - nézett mélyen a szemembe. Bólintottam. Persze hogy tudtam.... A másnapi koncert akkora felhajtást keltett, hogy még az is tudta, aki nem is ismeri őket - Miért?
- Ne haragudj, eredetileg meglepetésnek szántam.
- Nem erről beszélek! Látni akarod őket, nem?
- Ha beszélek Unnieval, biztosan előkelő helyet kapsz majd - próbáltam elterelni a témát, de ő csak a fejét rázta. Leült az ágyamra és a karomnál foga engem is lehúzott maga mellé.
- Te is tudod, hogy ez így nincs rendben.
- De igen. Hazajöttem, mert el akarom felejteni őket.
- És? - felhúzta a szemöldökét - Sikerült?
Nem válaszoltam, mire mélyet sóhajtott. Igazából, mióta hazajöttem, mást sem hallottam tőle, csak szemrehányást, hogy hülyeséget csináltam. Hiába is győzködtem volna...
- Mi az? - kérdeztem, mert már kezdtem unni a várakozó pillantásait - Nem megyek!
- Eljössz akkor is, ha nekem kell odarugdosnom téged! Nem tudom tovább nézni, ahogy Seunghyun miatt szenvedsz!
- Nem szenvedek miatta! - tiltakoztam hevesen.
- Hát persze... - felemelte a kezét és elkezdte számolni - Minden témát kerülsz vele kapcsolatban, nem reagálsz a róla szóló hírekre, de mikor azt pletykálták, hogy barátnője van, majdnem elbőgted magad, és...
- Elég lesz! - tettem a szájára a kezem - Már nem tudok a szemük elé kerülni azok után, hogy leléptem.
- Hidd el, az egész nem olyan nagy dolog, mint amilyennek gondolod!
- De az! - erősködtem - Miattam kerültek bajba és, és Hongki... - neki okoztam a legnagyobb fájdalmat.
- Befejezted az önsajnálatot?
- Ez nem az! - vágtam rá mérgesen - Azért jöttem el, mert nem akarok bajt hozni a fejükre.
- És szerinted ettől boldogok most? - hosszas csend következett. Már kezdtem elhinni, hogy miattam jöttek ide, aztán megráztam a fejem. Megint csengettek, de fel sem fogtam, szóval Viki nyitott ajtót.
- El kell menned! - dugták megint a képembe a plakátot.
- Már te is, Évi?! - néztem rá kétségbeesetten - Miért érzem úgy, hogy összeesküdtök ellenem?
- Csak segíteni akarunk! - úgy néztek rám, mint akik bármelyik pillanatban megütnek, ha ellenkezem. A tenyerembe temettem az arcom, és mire észbe kaptam, már rá is bólintottam.
- Na akkor gyorsan intézd el a jegyeket! - dobta az ölembe a mobilom Viki.
Unnie majd` kiugrott a bőréből, mikor meghallotta a hangom. Azt mondta, személyesen hozza el nekem a jegyeket, amennyit csak akarok. Kicsit túlzásnak éreztem, de azt mondta, egy szívességet kérne tőlem. Csodálkozva tettem le a telefont. Évi és Viki várakozva néztek rám.
- Azt mondta, még ma eljön.
- Omo! - kapott a szája elé Viki - Mi lesz, ha "Ők" is jönnek?
- Az kizárt! - legyintettem - Unnie nem tenne ilyet.
Évi hívást kapott otthonról és haza kellett sietnie. Mikor elment, vettem csak észre hogy romokban hever a ház, szóvala bociszemeimmel rávettem Vikit, hogy segítsen kitakarítani.
Röpke három óra alatt átsuhantunk mindenen és fáradtan rogytunk le a kanapéra. Kezdtem ideges lenni.
- Mi van, ha tényleg eljönnek?
- Holnap így is, úgy is találkoznál velük - fintorgott rám.
- Szeretnék észrevétlen maradni. Hisz utána elmennek...
Némán ültünk a kanapén, mikor észrevettem, mennyire elszaladt az idő.
- Te jó ég! Neked nem kéne már otthon lenned?
- Igaz - pattant fel.
- Akkor holnap találkozunk - nyitottam ki az ajtót, de ő nem figyelt. Nagyra nyílt szemekkel nézett a küszöbön álló csoportra, én pedig csak szótlanul, döbbenten néztem, ahogy a héttagú bagázs kényelmesen besétál az ajtón. Unnie szinte a nyakamba ugrott.
- Ah, szörnyű, milyen nehéz itt tájékozódni - panaszkodott Jin.
- Ja! Miért nem beszél itt senki koreaiul? - Jonghun zsebre dugott kézzel állt meg Jin mellett, és mikor alaposan körbejáratta a tekintetét a konyhán, rám pillantott.
- Mi-Mit kerestek itt? - hüledeztem. Azon is csodálkoztam, hogy képes vagyok megszólalni. Aztán észbe kaptam és a mellettem álló Vikire néztem. Egyik sokkból a másikba került, főleg mikor a ragyogó mosolyú biasa fél méterre állt meg előttünk. Seunghyun a falnak dőlve vizslatott hármunkat.
Hongki sunyi arccal nézett ránk. Szerintem azt várta, mikor ájulunk el. "Mit csináljak? Úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna." Aztán Sukki előbukkant és két kézzel összekócolt.

- Nemár! - ellenkeztem és hirtelen még a könnyem is kicsordult.
- Annyeong! - Hongki mosolyogva kezet nyújtott Vikinek, aki szerintem hirtelen azt sem tudta, hol va. Aztán végül sikerült kezet fognia vele.
- Ő itt Viki. Vele beszéltetek kamon.
Mindenki meghajolt, majd döbbenetemet leküzdve az asztalhoz invitáltam őket. Miután leültünk, minden szem rám szegeződött.
- Mi az? - rémültem meg, holott nagyon is átláttam a helyzetet. Komolyan, még Viki is várakozva nézett rám. Már nekem is elegem volt magamból.
- Oké, értettem. Sajnálom, hogy csak úgy eltűntem -Seunghyunra néztem, aki viszont felém se pillantott. Nem csodálom. Valamiért úgy éreztem, ki kell engesztelnem őket. "Miért nem néz rám? Ennyire utálna?" A következő szavak gondolkodás nélkül hagyták el a szám.
- Vissza fogok menni - mindannyian felkapták a fejüket, én meg csak nyögtem egyet.
- Eh? - döbbent le Viki. Jonghun és Sukkie összenéztek.
- Akkor könnyebb lesz meggyőzni téged, mint gondoltam - szólt Unnie boldog arccal.
- Meggyőzni?
Unni arrébb tessékelte a mellettem ülő Minarit, hogy leülhessen a helyére.
- Tudod, mindig is gondolkoztam, ki vegye át a helyem, ha egy taggal bővül a családunk - megsimogatta a hasát, én pedig félrenyeltem a vizet.
- Terhes vagy?! - fullákoltam annyira, hogy még a szemem is könnyes lett.
- Wha! Chukkae! - tapsikolt Viki, aztán megütötte a hátam, nehogy belehaljak egy korty vízbe.
- És? Kit akarsz a helyedre?
- Hát téged! - bólogatni kezdtem, majd megint félrenyeltem - Mi?! - pattantam fel, Unnie felállt és visszanyomott a székre.
- Mire ez a rémület? - tátott szájjal néztem körbe.
- Azt mondod, hogy én - mutattam magamra - legyek a menedzserük? Ezt nem gondolhatod komolyan!
- Miért? Az elején veled leszek és mindent megtanulsz!
Körbenéztem, hátha valaki ellenkezni kezd, de csak egyetértő pillantásokat kaptam.
- Komolyan?
- Fogadd el - unszolt Viki.
- Miért?
- Ugyan már, te is akarod! - farkasszemet néztünk egymással, hogy meggyőzzük a másikat. Ekkor Seunghyun szó nélkül felállt és kiment. Tanácstalanul néztem az ajtóra, de mivel nem bírtam elviselni a rám szegeződő tekinteteket, utána mentem. A házunk előtt nagy tölgyfának dőlve találtam rá, ahogy cipőjével a kavicsokat rugdossa. Megálltam mellette és egy ideig csak csendben néztük az eget.
- Hiányoztál - szólalt meg végül. Rájöttem, hogy aznap még nem is hallottam a hangját és hogy mennyire vágytam rá.
- Ne haragudj - mondtam halkan. Megszorította a kezem és mikor felnéztem, a szája sarkában egy kis mosoly bújkált.
- Így akartad, igaz? - elé léptem, és a kezemmel mosolyra húztam a száját.
- Hagyd abba - belecsípett a hasamba, mire felsikoltottam.
- Ezt most miért kellett? - felhúztam a pólóm - Nézd, ez be fog lilulni! - mutattam a köldökömre, mire elvörösödött - Mi az?
- Mi lenne?
- Elpirultál.
- Ani... Azért van mert megcsípted az arcom! - mentegetőzött olyan aranyosan, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül - Igazat mondok!
- Oh, naná... Na gyere - megfogtam a csuklóját és visszahúztam a házhoz. Az ablakon láttam, hogy Viki vörös fejjel ül Hongki mellett, pedig ő csak vízzel kínálta őt.
- Chö... Milyen otthon érzi magát - fintorogtam. Bementünk és megálltam a banda előtt.
- Elfogadom Unnie ajánlatát - mindenki győzedelmes arccal összevigyorgott és Sukkie odajött hogy jól megszorongasson. És én még képes voltam kibírni három hétig nélkülük. Avassanak nemzeti hőssé... Hongki széles mosollyal pislogott rám és egy nagyot bólintott. Hirtelen szörnyű lelkifurdalás lett úrrá rajtam. Tudom... Tisztában vagyok vele, hogy nem szeretem őt, de ő vajon mire gondol, miközben így néz rám?
- Csak ha Viki lehet a segédem - tettem hozzá hirtelen ötlettől vezérelve. Most Vikin volt a megfulladás sora, csak ő nem is ivott.
Keresztbe font karokkal vártam, míg elül a sokk és barátnőm arcán megjelenik egy hatalmas mosoly.
- Nekem jó! - jelentkezett Unnie.
- Tényleg?! Tényleg?! - Viki felállt és meghajolt, vagyis meg akart, mert nagy igyekezetében lefejelte az asztalt. Mindenki nevetésben tört ki, én odamentem hozzá és a nyaka köré fontam a karom.
- Ugye tudod, hogy semmi hasznomat nem veszed majd? - suttogta magyarul.
- Hát persze - sziszegtem vissza. Igazából le akartam foglalni, mielőtt olyan munkát kap Koreában, ami miatt nem láthatom.
- Holnap egykor kezdődik a koncert és rögtön azután indulunk - szólt Jin. A fiúk felálltak indulásra készen.
- Már holnap? - kerekedett el a szemem - Hát... oké...
- Valahogy engedelmesebb vagy - állt elém töprengve Jonghun. Bele akartam boxolni, de féltettem a kezem, szóval csak vetettem rá egy gyilkos pillantást. Kifele menet Unnie a kezembe nyomott egy rakat jegyet.
- Ez túl sok! - ellenkeztem, de már ott sem voltak. Sukkie még bevágott egy széles vigyort.
- Istennő lesz a barátnőidnél.
Addig integettünk nekik, míg el nem tűnt a kocsi a sarkon. Vikivel madarat lehetett volna fogatni.
- Ááááá! El sem hiszem! - ugrándozott a szobába, rá az ágyamra. Benyomtam a laptopom és parancsba adtam a lányoknak, hogy másnap mindenki gyülekezzen a belvárosi színpadnál. Mint kiderült, felesleges ez a sok jegy, mert nekik is volt. Persze, mit is gondoltam...
Viki még mindig a fellegekben járt, szóval leültem mellé és megcsíptem az orrát.
- Menni fog majd az egyetem mellett?
- Nem te ajánlottál be? Miért most kérdezett?! - csípőre tette a kezét - Hát persze!
Olyan hiperaktív volt, hogy mikor elment, szinte kirepült az ajtón.
Anya késő estig dolgozott és az öcsémet is akkor hozta haza, szóval a beavatásra csak másnap reggel került sor. Matt szipogott egy sort, mikor elmondtam a hírt, de anya nagy meglepetésemre beleegyezett, mert tudta hogy így jobb lesz nekem. Megkönnyebbülve vártám Évit és Vikit, hogy együtt induljunk a koncertre. Addig összepakoltam a cuccaimat, mert úgy terveztem hogy magammal viszem, így nem kell visszajönni értük.
Egész úton be nem állt a szánk és azt ecsetelgettük hogy kire hány fat jut. Végül megállapodtunk annyiban, csak Minhae és én sajátíthatjuk ki a biasunk. Ahogy odaértünk, a lányok egy emberként támadtak le, hogy el ne felejtsem elkérni a telefonszámukat, e-mail címűket, autogramot és közös képet is akarnak.
- Jójü, értettem! - emeltem fel a kezem. Minhae a képembe dugott egy rajzmappát.
- Mit csináljak vele? Add oda nekik te.
- De én nem beszélek...
- Majd tolmácsolok! Most menjünk - elindultunk a hatalmas tömeg felé, de Unnie ott várt ránk, és mintha VIP-esek lennénk, bevezetett minket az első sorba a többi rajongó rosszalló pillantásaitól kísérve.
- Oh! Azt hiszem, az előbb láttam Jonghunt! - sikoltozott Erika, mire Jutti is rákezdett. "Aigoo, mi lesz ha feljönnek a színpadra?"
Mondhatni szerencsésen túléltük a koncertet. Csak a bevonulásnál Hongki olyan feltűnően integetett nekünk, hogy a következő három órában a magyar prik azon voltak, hogy megtapossanak minket. Janka egy hatalmas plüsskutyát dobott Hongki lábai elé. Reméltem hogy legalább megvárja a koncert végét vele. Hongki meglepődött, de a nyakába kapta és úgy énekelt tovább. Én sűrű pillantásokat vetettem Seunghyunra. Valamiért attól tartottam, hogy a keze még nem gyógyult meg, de mivel felszabadultan játszott, megnyugodtam. A ráadás után minden rajongó kiszálingózott a nézőtérről, csak mi maradtunk ott. Mivel mindenki kiéhezve nézett rám, elindultam az öltözőjük felé. A kiszűrődő hangzavarból ítélve semmit sem hallottak a kopogásomból, így fogtam magam és benyitottam. Aztán azonnal ki is mentem, mert Seunghyun és Minari egy szál törölközőben toporgott előttem, nekem háttal. Abban a reményben hogy nem vettek észre, felszívódtam, de a folyosón megállítottak. Seunghyun a kezemet fogva fordított vissza olyan lendülettel, hogy szinte megfejeltem a mellkasát.

- Legalább vegyél fel valamit - fordítottam el a lángoló arcom. Lehajolt és ártatlanul felhúzta a szemöldökét.
- Miért? Zavarban vagy? - játékosan elmosolyodott. Lassan már a nyakam is lángolt. A fejénél fogva toltam vissza, közben alaposan összekócoltam vizes haját.
- Hé, hé, hé!
- Öltözz már fel, te playboy! - belöktem az öltözőbe és puffogva elindultam kifele. Aztán jöttem csak rá, hogy mit is akartam eredetileg. Éppen belefutottam Unnieba a sarkon. Megkértem, hogy ha a fiúk sikeresen felöltözte, küldje ki őket egy közös képre.
- Miért vörös a fejed? - csodálkozott Évi, mikor kiértem a színpadhoz. Én csak dühösen meghúztam a vizesflakont és meg sem szólaltam, míg ki nem jöttek. Unnie nem volt velük, szóval nekem kellett átvennem az irányítást.
- Először is, hálátlan dögök - erre a nem várt megszólításra a fiúk kicsit meghúzták magukat - Bemutatom nektek a legjobb rajzost, akivel valaha találkoztam. Ha twitteren képesek voltatok nem észrevenni a rajzait, most kötelező lesz kitenni a szobátok falára, világos? - csak Viki értette a mondókám, aki elnevette magát, aztán beavatta a többieket is. Előrébb húztam Minhae-t, hogy ossza ki a rajzokat. Mindenki elkerekedett szemekkel bámulta a műveket és Minari még el is nevette magát döbbenetében.
- Talán ezt kéne megtartanom? - súgta nekem Seunghyun felmutatva a rajzát - Ezen megvan mindkét szemem.
- Te kis...! - beleboxoltam a mellkasába.
- Áu! - kiáltott fel színpadiasan. Mielőtt nekiestem volna, inkább rátértem az autogramokra.
- Én nem is kapok? - kérdeztem, mikor mindenki elrakta a tollát és a lányok csillogó szemekkel néztek a lapokra.
- Neked minek? - vonta meg a vállát Hongki.
- Persze, minek is... Úgysem tudnék mit kezdeni velük! - vágtam vissza. Jonghun odaállt és vígasztalóan meglapogatta a hátam, hogy majdnem előreestem.
A közös képekkel mindenkinek megaranyozták a napját. Jonghun megdícsérte Jutti stílusát és még át is karolta őket, úgyhogy Erikát, Juttit és Évit kiskanállal kapartuk fel a földről. Hongki és Janka a hatalmas plüssel pózoltak. Aztán mikor Viki mellé került, le akart guggolni, hogy a barátnőm ne tűnjön olyan kicsinek mellette. Viki mérgesen a lábára lépett, aztán gyorsan bocsánatot kért. Minari rajzát feltartva állt a piros arcú Minhae mellé és egy "Gomawo Noona"-val még félénken meg is ölelte. Sukkiet mindenki körbeállta, szóval biztos kiskirálynak érezte magát. Láttam az arcán.
A képek után Erika némán tátogott nekem és én vettem a lapot.
- E-mail cím - nyújtottam ki a kezem a fiúknak. Jonghun elképedve felnevetett.
- Egy kicsit követelőző vagy.
- Ez a minimum. Lehet hogy már nem is jöttök ide többé - Jin már írta, és a többiek is egy sor fejrázás után. Persze biztosítottam, hogy senkinek sem adják tovább.
Miután ezzel végeztünk, nagy ölelést kaptam a lányoktól, aztán Vikihez fordultam.
- Akkor az utazást megbeszéljük, és segítek elintézni a jegyet is.

- Ühm - bólintott nagyot és csillogó szemekkel Hongkira nézett, aki egy "Várunk"-al mosolyogva intett neki, aztán beült a kocsiba. Ha Seunghyun nem húz magával a felsőmnél fogva, ott maradok velük.
A repülőn Jin mellé kerültem, de az előttem ülő Hongkival folyton beszéltek és el tudtam képzelni, hogy 16 óráig be nem áll a szájuk, így helyet cseréltem Hongkival. De Minari mellett meg kész életveszély volt ülni, mert zenehallgatás közben kétszer orrbavert, ahogy dobolt a levegőben. Úgy gondoltam, ezt az örömöt inkább megtartom Jonghunnak. Seunghyun az ablakhoz döntve fejét csendben hallgatta a zenét és olyan fél óra múlva vette csak észre, hogy nem Jonghun vagyok.
- Tudod, kit ijesztgess - szólt sértődötten, mikor véletlen meglöktem a könyökömmel.
- Bocsáss meg, hogy csúf és ijesztő vagyok - hunyorítottam rá. Előkapartam az mp4-em, de teljesen le volt merülve.
- Ah, mondtam az öcsémnek, hogy töltse fel - hisztiztem. Mérgemben olyan erősen támasztottam neki a térdem a szemben lévő ülésnek, hogy az ott ülő nő dühösen felciccentett. Tök idegbajos voltam. Utálom, ha nem tudok zenét hallgatni.
- Rossz nézni, ahogy szenvedsz - Seunghyun a fülembe dugta a fülhallgatója egyik felét és felragyott az arcom. Mégsem halok bele a 16 órába.
Elgémberedett nyakkal ébredtem Seunghyun vállán, de nem tudtam felemelni a fejem, mert ő meg rajtam aludt. Örültem volna, ha fel tudok kelni. Szörnyen fájt a nyakam és nem akartam, hogy a fiúk meglássanak minket, de nem is akartam felkelteni. Beletörődve a helyzetembe újra lehunytam a szemem és már csak a landolásnál ébredtem fel. Ennyit még tuti nem aludtam egyhuzamban. Seunghyun kócos fejjel nagyokat ásított mellettem.
- Annyira aludtatok, hogy még összepakolni is nekem kellett - Hongki rosszalló arccal az ölembe dobta a kézipoggyászom. Hosszas pillantást vetett Seunghyunra, aztán szó nélkül kiment. Olyan zombi módjára másztunk le a gépről, hogy jócskán le voltunk maradva a többiektől. Némán lépkedtünk egymást mellett, míg végül Seunghyun megszólalt.
- Hyung azt mondta, felad téged. Mert azt hiszi miatta mentél el - lesütöttem a szemem és próbáltam lenyelni a torkomban keletkező gombócot - Leitta magát, aztán Jonghun hyung megütötte, hogy észhez térítse.
Ezen nem tudtam nem nevetni. Az előttünk haladó bandára néztem. Hongki és Jin éppen valami ruhán veszekedtek annyira, hogy a következő pillanatban a fejemen landolt. A lehető legmesszebbre eldobtam, mert rájöttem hogy az egy narancssárga boxer. Jin sírt a röhögéstől, Hongki pedig gyorsan felkapta, aztán kedvesen a képembe vigyorgott.
- Hja! - a nyakába ugrottam és ott ütöttem, ahol értem.
- Hé! Nem nyírhatod ki a munkáltatód! - csapkodta a kezem, amit a nyaka köré fontam, így próbáltam megfojtani.
- Miért? Seunghyun simán átvheti a helyed!
- Oh, ne kezd már megint! - forgolódva próbált lerázni a hátáról, de nem hagytam magam. Jonghun elé lépett és Hongki reményeit összetörve a szemébe mondta.
- Sajnos semmit sem tehetsz - elnevettem magam.
- Wae? Jonghun már te is? Áááh, engedj el, nehéz vagy! - leszálltam róla és a nyakát fogdosva dühösen megindult felém. De nem volt olyan félelmetes, mint amilyennek gondolta magát. Egy reptéri dolgozó lépett oda hozzánk, hogy nem épp a legjobb helyen vagyunk. Sunnyogva elindultunk kifele és a kocsiban folytattuk tovább, míg Unne le nem állított minket, hogy így nem tud vezetni.