14. fejezet

Unnie egy hónappal a szülési szabadsága előtt elutazott, így előbb kezdtem a munkát. Nekem adta az irodáját, ahol be is rendezkedtem, Vikinek is szorítva helyet. Eléggé izgultam az első nap, mivel amúgy sem szeretek idegenekkel lenni és másoknak szervezni dolgokat. Ahhoz túl szégyenlős vagyok. De mivel nagy felelősséggel járó munkáról van szó, nem hagyhattam hogy eluralkodjon rajtam a lámpaláz.
Mikor dél körül minden készen állt az irodában, a próbaterem fele vettem az irányt. A fiúk reggel nyolc óta keményen próbáltak.
- Hogy álltok? - nyitottam be, mire az izzadt banda leszaladt a színpadról egyenesen hozzám és várakozó szemekkel figyeltek rám.
- Oh - kaptam észbe és a vizes flakonokért nyúltam - Mi van? Úgy néztek, mintha nem láttatok volna még.
- Nem kell vizet osztanod nekünk - tájékoztatott Jonghun.
- Vagy úgy... - mindenki jót derült rajtam - Van még dolgotok ma?
- Nem tudom - mosolygott sejtelmesen Seunghyun - Vajon van?
- Ah... nekem kéne tudnom - vörösödtem el és a noteszembe néztem - Este hétkor lesz egy megbeszélésetek a jövő heti Japán fanmeetingről. Szóval addig szabadok vagytok és valaki elvisz engem a reptérre - tettem hozzá, mikor már indultak volna öltözni.
- Miért mész te oda? - érdeklődött Jin.
- Ma jön Viki, és háromra kell kint lennem. Ha egyedül jön, tuti eltéved.
- Milyen menedzser az, aki nem tud vezetni? - nézett rám szemrehányóan Hongki.
- Mégis ki akarta, hogy az legyek?! Amúgy holnap megyek a harmadik órámra. Sajnos csak hétvégén tudok járni.
- Tanulsz vezetni? - csodálkozott Minari - Nekünk nem is szóltál.
- Mert nem akarom, hogy jöjjetek - vontam vállat - Biztos nem hagytatok volna békén és utálom ha felidegesítenek tanulás közben.
- Ez őszinte volt.
- Akkor fél háromra valaki jöjjön értem, el kell intéznem valamit otthon - szóltam még vissza nekik az ajtóból és már indultam is. Még hallottam Seunghyun morgását:
- Aigoo, még ugráltat minket...
Mosolyogva léptem ki az ajtón. A lakásom negyed óra sétára volt az ügynökségtől. Mióta otthonosan berendeztem, imádtam ott lenni, de valamiért egyedül éreztem magam. Szerencsére ennek az egyedüllétnek ma vége.
Hazaérve előkaptam a koncertek beosztását és beírtam rajta pár hiányzó időpontot és helyszínt. Még javában ettem, mikor kettőkor csengettek. A küszöb előtt egy egész FT Island állt.
- Csak egy emberre van szükségem - néztem végig a bagázson - És túl korán van.
- Meg akartuk nézni a lakást - léptek be az ajtón - Mivel még soha nem hívtál át minket - Hongki minden egyes kis zugba be akart nézni, míg le nem állítottam.
- Nem állt szándékomban megmutatni nektek.
- Ezért most megnézhetem a szobád? - kérdezte és már be is nyitott.
- Oh, hát persze... - tártam szét a karom dühösen. A szoba éppen elég volt két ágyhoz és egy szekrényhez, aminek a felét szabaddá tettem Viki számára.
- Mi az? Semmi fanolós cucc? - jöttek be a többiek is.
- Még nem volt időm kirakni őket - vallottam be, de talán jobb ha nem teszem. Öt beijedt bomul nézett rám.
- A menedzserünk egyben egy beteg primadonna - súgta diszkréten Jin Jonghunnak.
- Hja! Ki mondta ezt? Ah, palli és menjünk mielőtt elkésünk!
Finoman kitessékeltem őket, mielőtt még szuvenírt is kérnek.
A kocsiban úrrá lett rajtam az izgatottság. Alig vártam már, hogy találkozzak Vikivel és ez az arcomra is kiült.
- Ugye tudod, hogy fülig ér a szád? - Minhwan, aki az előttem lévő ülésen ült, hátrafordult és állát a háttámlára téve mosolygott rajtam.
- Hát persze! Végre nem leszek egyedül! - örömködtem.
- És mi el leszünk hanyagolva? - fordult hátra Jin is.
- Hogy lennétek? A menedzseretek vagyok!
- Nem is erre gondoltam - csücsörített szomorú fejjel. Ha tudnák, mennyire nem lesznek elhanyagolva a következő pár napban, azért imádkoznának, hogy munkán kívül ne is találkozzunk.
A reptéren fokozott figyelmet kaptam... Vagyis volt egy olyan érzésem, hogy nem én, hanem a mögöttem haladó kis csapat. Már bántam, hogy nem Sukkie-t hívtam el, talán ő a kocsiban maradt volna.
Mikor egy kisebb lánycsorda közeledett felém, majdnem visszafordultam, de aztán eszembe jutott, hogy az én dolgom fegyelmezni őket. Kinyújtott karokkal, a legszigorúbb fejem felvéve álltam meg a fiúk előtt.
- Nincs kép, csak autogram!
- Unnie, ki vagy te?! - sipította az egyik.
- Az új menedzserük!
- Tudom, ki vagy! - tátotta el a száját.
- Nagyon boldoggá tesz, hogy emlékszel rám, de attól én a menedzserük vagyok - halkítottam le magam - Ha nem elégszel meg az autogrammal, tovább lehet állni - mutattam a kijárat fele. Mikor láttam, hogy sikerült lenyugodniuk, az idegességem is elmúlt. Öt büszke szempár szegeződött rám.
- Az a csápoló törpe nem ő? - mutatott a távolba hunyorítva Hongki, mire sípcsonton rúgtam. Viki kipirosodott arccal és csillogó szemekkel állt meg előttünk. Két bőröndje szinte nagyobb volt, mint ő. Csak mikor Minari és Jonghun átvette őket, vettem észre hogy levágatta a haját.
- Jól áll! - mutatta fel hüvelykujját Hongki.
- Köszi - lehelte vörös fejjel és félénken pislogott biasára, amin igen jót derültem, míg eszembe nem jutott hogy régen én is ilyen voltam.
- Bezzeg te... Nem ártana példát venned róla és elmenned végre fodrászhoz.
- És ez épp te mondod, Hongki.... - fintorogtam a bodros hajára nézve.
A kocsiban Viki köztem és Hongki között ült, és egész végig füstülő fejjel bámulta a cipőjét. Hongki ebből semmit nem vett észre, mert azon volt, hogy kirakjon egy rubik kockát. Kinyújtott nyelvvel koncentrált, míg sikerült a sárga oldal.
- Hja! Sikerült! - ugrott fel, mire barátnőm összerezzent - Ah, mian - leült és az út hátralévő részében félénk pillantásokat váltottak.
A lakásom kicsit szűkösnek bizonyult két nagy bőröndnek és hét főnek, de úgy tűnt ez csak engem érdekel.
A fiúk úgy zajongtak, hogy alig hallottam a telefonom csörgését.
- Sukkie! - szóltam bele boldogan.
- Annyeong! - idejét sem tudom mikor beszéltünk utóljára.
- Hja! Mi az, hogy fel sem hívsz?
- Ennyi erővel te is megtehetted volna!
- Nem akartalak zavarni - motyogtam, mire elnevette magát. Közben segítettem levenni egy bögrét Vikinek, mert nem érte el és bokán rúgtam Hongkit, mert nem segített neki. Jobban el folt foglalva azzal, hogy az izmait Seunghyunnak mutogassa.
- Jonghunnak úgyis nagyobb van - tátogtam neki. Csücsörítve visszavette a pulcsiját és behúzta a két bőröndöt a szobába. Mosolyogva néztem utána.
- Hé, figyelsz te rám?! - hallottam a vonal tulsó feléről.
- Ah, bocsi! Mit is mondtál?
- Azt kérdeztem, nem akarsz-e ma bejönni a ma esti fotózásomra.
- Jinja?
- Wae? Nem akarsz?
- Dehogynem! De még mennyire! - örömködtem.
- Egy rakás fotózáson fogsz részt venni, mivel menedzser vagy.
- Tudom, de neked nem vagyok a menedzsered - vigyorogtam, mintha látta volna.
Boldogan raktam le a telefont és a zajongó bagázshoz fordultam.
- Ma este Sukkieval leszek - jelentettem be, mire mindenki elnémult, szóval kiegészítettem magam - Elmegyek a fotózására!
- Ah, vagy úgy... - bólogattak.
- És mi lesz velem? - Ki-chan kétségbeesett arcott vágott - Nem hagyhatsz egyedül az első nap!
- Szerintem nyugodtan jöhetsz - ennek úgy megörült, hogy még azt is elfelejtette, hogy Hongki épp a bőröndjét próbálja kicibzározni, kevés sikerrel. Aztán Jin is odalép, de inkább leállítottam őket. Ki tudja, hol vannak a fanolós cuccai.
- A többit majd mi elintézzük - tessékeltem ki őket, mikor már azon voltak hogy szétszedjék a lakást. Mikor kimentek, Seunghyun megállt az ajtónál.
- A fotózás után ráérsz?
- Miért? - csodálkoztam.
- Igen vagy nem?
- Attól függ, mikor van vége.
- Akkor elmegyek oda!
- Miért? - kérdeztem újra, de csak sóhajtott.
- Nem mindegy? Ott találkozunk! - azzal már ott sem volt. Fejcsóválva becsuktam az ajtót és leültem a leizzadt barátnőm mellé. De ő kérdezett először.
- Hogy álltok Bobbal?
- Hogy állnánk? - értetlenkedtem
- Ezt komolyan mondod? - nézett rám lesúlytóan - Szereted őt, nem?
- Nem tudom... - tűnődtem ártatlanul, mire tarkón csapott - Hé! Ezt a lakbéredhez számolom!
- Nem fizetek lakbért.... - mondta higgadtan - De akkor mi volt ez a hiszti, amit lecsaptál otthon, mikor nem volt veled?
- Most mit kérsz számon? Nyilván azért volt, mert távol voltak tőlem...
- A barátnős pletyka is, mi?
- Szerintem a többieknél is hasonló lett volna a reakcióm - erősködtem tovább. Mivel már nem bírtam állni a tekinteték, inkább felálltam - Segítek kipakolni.
Mint kiderült, a cuccai felét a tankönyvek tették ki, amik el is foglalták az egész íróasztalt.
- Bocsi, majd viszek a koleszba is - szabadkozott.
- Ani, maradhatnak! De mondd csak... - kezdtem hirtelen ötlettől vezérelve - Ne hívjam el Hongkit is este?
- Hogy mi? - rémült meg - Nem hiszem, hogy lenne hozzá lelki erőm...
- Oh, hát persze, nekem sem volt. De mivel Seunghyunnak nincs jogsija, valaki el fogja hozni őt, és... - a mondat végét elharaptam.
- És mi? - ráncolta a szemöldökét - Arra gondolsz, hogy Hongki jönne, mert habár azt mondta, feladott téged, nem bírja ki? Vagy mondjuk hogy tisztázza a dolgokat?
- Mit kéne tisztázni? - adtam a tudatlant, meg sem említve, mennyire beletrafált - Szerintem nem kell...
- Szerinted - hangsúlyozta ki.
- Igen, szerintem. Most mit mondjak? Ha rajtam múlik, nem hozom fel. Most tök jól megvagyunk.
- Tudom, nem is azért mondtam.
Egy darabig csendben pakoltunk, aztán eszembe jutott, hogy beavassam Vikit, mi is lesz a dolga menedzser asszisztensként, vagy mi. Ha egyáltalán van ilyen. Mivel egyedül is simán elvégzem a munkát, - persze attól még rengeteg koncentrációt és felelősséget igényel - nem tudtam, mit adjak neki. Végül is csak azért ajánlottam fel neki ezt, hogy a közelemben maradhasson. Meg a fiúk közelében is. Aztán úgy döntöttem, ő intézi a telefonos megbeszéléseket, mert akkor nem kell mindig az irodában gubbasztania, főleg így, hogy egyetemre megy. Lelkesen vállalta a feladatot, de gyanítom hogy nem a meló hajtotta.
- De mondjuk... - tűnődtem - Simán lehetnél a testőrük is...
- Miről beszélsz?! - háborodott fel - Akkor mindenki a szadista oldalamat ismeri meg.
- Inkább azt 'is' - javítottam ki - Miért ne? Néha még én is félek tőled. De úgyis tudom, hogy ha arra kerül a sor, nem fog érdekelni, hogy testőr vagy-e vagy sem, mert magadtól előjön az agressziód - vigyorogtam - Főleg ha róluk van szó.
- Tudom - fintorgott - Ezt már nem mosom le magamról, mi?
- Hát nem - nevettem.
Miután kipakoltunk, lepihent mert az időeltolódás miatt elég álmos volt. Addig a nappaliban megcsináltam a fanmeetingek napirendjét és mivel még volt időm, főztem egy nagy adag spagettit. Mikor Viki felkelt, kiéhezve rá is vetette magát.
Sukkie hétre jött meg, addig kényelmesen elkészültünk és barátnőm már tűkön ült. Én közben azon tűnődtem, nálam meddig tartott ez az időszak. Mármint amikor a szívem a gyomromban dobogott, akárhányszor megláttam őket.
- Itt van! Itt van! - tapsikolt, mikor megszólalt a csengő.
- Hja! De rég láttalak! - ugrottam Sukkie nyakába, hátha így megmentem az amúgy is szörnyű hajam, de nem sikerült. Kegyetlenül összekócolt, szóval jöhetett a sapka. Viki félénken meghajolt, de ő sem úszta meg. Ez amolyan "Sukkie köszöntés" szerintem.
- Én még azt hittem, kedves... - motyogta halkan a haját tapogatva. Csodák csodájára elég könnyen feloldódott és a kocsiban már jól elvoltak. Sukkiet azt hiszem, nem lehet nem szeretni.
A helyszínre érve próbáltam nem megszeppenve viselkedni tekintve, hogy egy rakat ilyenen fogok részt venni a jövőben. Érkezésünk után húsz perccel beállított Seunghyun és Hongki. Csodálkozva néztem rájuk, mivel a fotozás éppen hogy csak elkezdődött.
- Máris?
- Unatkoztunk - vont vállat Hongki. Viki oldalba bökött, hogy felfogjam, tényleg ő jött. De később kiderült, nem is véletlenül. Olyan negyven perc után szünetet tartottak.
- Na mit szólsz? - kérdezte Sukkie.
- Mihez? - fejével az éppen a stylistal beszélő Hongki felé bökött. Még mindig nem kapcsoltam, mire felsóhajtott.
- Én hívtam ide! - mondta türelmét vesztve. Jó, talán néha nehéz a felfogásom.
- Áh! - bólogattam - De miért? - aztán végre leesett - Viki miatt?
- Programod van Seunghyunnal, nem? Így legalább nem lesz egyedül.
- Csúcs vagy! - vertem hátba. Vikire néztem, aki nem értette miért kacsintgatok rá, de azért mosolygott. A fotózás folytatódott. Sukkie irtó menő volt és nagyon tudta a dolgát. Elvarázsolva néztem a fénytechnikusokat és megpróbáltam magam a fotóalanynak elképzelni. Elég szerencsétlenül néztem ki lelki szemeim előtt, szóval inkább felhagytam vele. Biztos minden kiült az arcomra, mert Seunghyun vigyorogva közelebb hajolt.
- Ennyire tetszik?
- Nagyon! - bólintottam - Kár, hogy én nem lennék jó modell.
- Miért? - húzta fel a szemöldökét.
- Lámpalázas vagyok mindenféle értelemben - számoltam az ujjaimon - Emellett nem tudnék idegenek előtt természetesen mosolyogni, nem szeretem a mosolyom és csinos se vagyok. Kábé ennyi.
- A lányok nem valami könnyű esetek - sóhajtott.
- Tudom.
Úgy tűnt, gondolkozik valamin, aztán odaszaladt az egyik fotóshoz, majd a stylisthoz.
- Mi az? - kérdezte Viki, aki addig Hongkival.... beszélgetett. Ha mondhatjuk így. Gyakorlatilag végig Hongki kérdezgette őtt. Olyan aranyos volt vele, hogy eldöntöttem, később megdícsérem érte. Hátha többet is mond majd. Remélhetőleg nem rólunk. Vagy talán jobb lenne? Míg ezen filóztam, Seunghyun visszatért és elrángatott a stylisthoz, ami egy 30 év körüli nő volt.
- Ő lenne az!
- Miről is van szó? - pislogtam.
- Részt veszel egy rögtönzött fotózáson - mosolygott izgatottan.
- Mi? Én? Miért? - dadogtam.
- Csak úgy, a móka kedvéért - húzta meg a vállát, aztán a vállamra támaszkodott és színpadiasan a nagy munkában lévő fotósokra nézett - Igazságtalannak érzem, hogy te csak rajongó szemekkel nézel minket, akik már egy csomó ilyenen részt vettek.
- Nagyon vicces vagy - húzódtam el tőle - De komolyan, nekem ez nem menne. Csak smink és ruha pazarlás.
- Oh, hát persze - bólogatott sűrűket és már tolt is az öltözők felé, de félúton hátrafordult - Viki! - szólt csak úgy spontán. Kicsit fura volt a szájából hallani ezt a nevet.... nem tudom miért - Gyere te is!
Így máris jobban hangzott, még ha barátnőm nem is nagyon lelkesedett az ötletért. Gyakorlatilag könyörögtem neki, hogy legalább ne egyedül égessem le magam.
Mikor a sminkelés után megláttam magam a tükörben, kezdtem egy kicsit bezsongani, főleg mikor a ruhákra is sor került. Viszont nem állt olyan jól, ahogy terveztem, szóval eldöntöttem, hogy bent csinálnak pár képet, és ennyi.
- Nemár, veled semmi baj. Én törpe vagyok ehhez a ruhához! - nézte magát barátnőm. Mindketten egy térdik érő szoknyát viseltünk, én pirosat, ő halvány rózsaszínt.
- Nekem vastag a vádlim! - egymásra néztünk és egy pillanat alatt elröhögtük magunkat. Végülis ez az első - és valószínűleg egyben utolsó - ilyen élményünk is és ketten vagyunk. Rossz nem lehet. A fiúk max elfordulnak addig.
Mire elkészültünk, Sukkie éppen egy ruhacserére ment. Próbáltunk észrevétlenül kijutni, mintha amúgy nem látnának meg minket.
- Hwa! - néztek végig rajtunk a fiúk, mikor kelletlenül megálltunk előttük - Daebak!
- Te menj először - bökött meg barátnőm.
- Nemár! Együtt menjünk!
- Gyerünk! - a stylist unnie mosolyogva odahúzott minket a fehér vászon elé - Csak viselkedjetek természetesen.
- Azt hogy kell? - kérdeztem, inkább magamtól, míg a ruhámat húzogattam, mert túl rövidnek éreztem.
A fiúk - közben Sukkie is kijött - nagyon jól szórakoztak rajtunk.
- Hova kell nézni?
- Kezdjük! - kiáltotta el magát a fotós.
- Máris? - pánikolt be Viki, de én reflexből átkaroltam és belevigyorogtam a kamerába. Szegény majdnem megfulladt - Hé! Legalább szólj előtte!
- Bocsi- tettem össze a két tenyerem és mikor ijedtemben hátráltam egy lépést, megbotlottam és elestem. Igen értelmes képek készülhettek, míg feltápászkodtam és Viki szakadt a nevetéstől. Rá se mertem nézni a fiúkra, elég volt hallanom őket. Végülis Hongki röhögését talán csak Szöul másik végében nem hallották. Sukkie olyan öt perc után beszállt és átvette az irányítást. Máris jobban éreztem magam. Végül csoportos fotózás lett, mert Seunghyunt és Hongkit is berángattuk. És mivel mi képtelenek voltunk pózolni, Hongki vette át a csaj szerepét, úgyhogy szerintem minket csak röhögve kaptak le. Mikor Hongki éppen Sukkie hátán volt és Viki rajtuk mosolygott édesen, Seunghyun lazán átkarolt és belevigyorgott a kamerába. Én pedig próbáltam nem törődni a görcsbe ránduló gyomrommal és hogy miért viselkedem így. Sukkie pedig egymás mellé állította Vikit és Hongkit és mögéjük állt, minket is átkarolva, így végre készült egy értelmes kép is. Végül ha már a barátnőmmel akartam eredetileg, levezettem rajta a szeretetmániám. Annyira élveztem az egészet, hogy csak a végén jöttem rá, a lámpalázam valahol felszívódott. Nem is baj.
Mikor elég kép készült, visszatértek az eredeti tervhez és folytatták Sukkie fotózását, mi pedig átöltöztünk.
Mivel úgy tűnt, elég sokáig elhúzódik még a fotózás, elköszöntem tőle és megöleltem, mert Japánba megy pár hétre, szóval nem fogom látni egy ideig. Az ajtó előtt félrehúztam Vikit.
- Szóval, most téged hazavisz Hongki, én meg elmegyek Seunghyunnal.
- Micsoda? Erről miért nem szóltál eddig? - rémült meg.
- Valahogy elfelejtettem. Túléled!
- Persze... - máris vörös volt a feje.
- Hongki, rád bízom - szóltam neki, mire nagyot bólintott - Ha lehet, vezess normálisan.
- Amúgy nem azt szoktam?! - háborodott fel. Egy darabig elidőzött rajta a tekintetem, majd gondoltam, lépek.
- Beszélhetnénk? - kérdeztem, mikor Seunghyun éppen beszélgetett valakivel. Viki bátorítóan rám nézett.
- Ah... igen - mióta visszajöttem, most láttam először ilyennek a tekintetét. Talán számít valamire? Máris görcsbe rándult a gyomrom. Beültünk a kocsiba, Vikit pedig addig beparancsoltam, mert nem volt kint valami meleg és mondtam hogy foglalja le Seunghyunt. Bár tudtam, hogy egyből rájön majd mindenre.
Olyan öt percig mindketten néma csendben bámultuk a térdünket. Nagyon nehezemre esett megszólalni. Feltörtek bennem a régi érzések és már szinte megbántam, hogy beszélni akartam vele.
- Szóval... rólunk lenne szó - kezdtem bele halkan, még mindig a térdem fixírozva. Nem válaszolt - Tényleg feladtál? Úgy értem... - dadogtam.
- Szeretnéd? - kérdezte hirtelen és annyi csalódottságot éreztem a hangjában, hogy azt kívántam, bár süket lennék - Szeretnéd? - kérdezte ismét és rám nézett.
- Igen - sütöttem le a szemem, ami azonnal megtelt könnyekkel - De én...
Nem tudtam végigmondani, mert belémfolytotta a szót egy csókkal. Mire felocsúdtam a döbbenetemből máris elhúzódott tőlem, de én még mindig bambán, könnyes szemekkel pislogtam.
- Elfolyik a sminked - szólt pár másodperc hallgatás után, vidám hanggal. Felnéztem rá. Mosolygott - Köszönöm, hogy elmondtad mit érzel. Nem mondom, hogy nem sejtettem - nevette el magát, majd megköszörülte a torkát - Seunghyun vár.
Mélyen a szemébe néztem, és éreztem hogy tényleg elmehetek. Visszamosolyogtam rá és kiszálltam a kocsiból. Lassan sétáltam vissza, hogy összeszedjem magam. Vikivel egy pillantásból megbeszéltük a dolgokat és elindult a kocsihoz. Seunghyun az ajtónál várt mosolyogva.
- Mehetünk? - lökte el magát a faltól.
- Igen, de hova akarsz vinni? - néztem rá gyanakodva.
- Nem tudom - vont vállat.
- Nem tudod?! - nevetve megrázta a fejét - Aigoo... November van és tök sötét. Kint akarsz császkálni?
- Most miért vagy ilyen? Mostanában szinte csak munkán belül találkoztunk. Az elmúlt hétvégéken kerestünk, de mint kiderült, te kreszórákat veszel.
- Az igaz... - ismertem be. Épp odaértünk a zebrához, mikor eleredt az eső.
- Ez most komoly? - kézen fogott és elhúzott a legközelebbi épülethez, ahol menedék volt. Mikor a hajam fogdostam, jöttem rá, hogy a sminkemnek is annyi. Ezt Seunghyun is észrevette..
- Hú - röhögött, míg el nem hallgattattam a tekintetemmel. Elővett egy zsepit és elkezdte törölgetni vele az arcom - Még jó, hogy neked nem kell smink - nézett rám tűnődve.
- Ezt hogy érted? - néztem rá értetlenül.
- Nem tudod? - nevetett - Akkor nem mondom el.
- Ah... - fújtattam dühösen. Az eső kitartott egy ideig, és már mindketten kezdtünk fázni. Észre sem vettük, hogy egy szórakozóhely előtt vertünk tábort.
- Hé, szépség! - szólított meg egy srác, erős piaszagot árasztva magából. Még csak ez hiányzott...
- Mit szeretnél? - szólalt meg Seunghyun, mellém lépve. A srác ezt kihívásnak vette, szóval inkább megfogtam a csuklóját, hogy ne csináljon semmit.
- Nem hozzád beszéltem - nézett rá és közelebb lépett hozzá.
- Nem kérdeztem - Seunghyun nyugodt volt, mi több, mosolygott! De nem volt időm ledöbbenni ezen, mert a srác már emelte az öklét és semmi jót nem sejtettem.
- Menjünk! - szóltam határozottan és elhúztam az ellenkező irányba. Szerencsére nem jött utánunk. Nyilván annyit nem ért meg neki a dolog, hogy megázzon a novemberi hidegben. A legközelebbi buszmegállóban álltunk meg.
- Nem tudtad volna szó nélkül hagyni? - fordultam felé mérgesen.
- Dehát semmit sem csináltam.
- Éppen eleget ahhoz, hogy meg akarjon verni!
- Dehát leszólított! - emelte fel már ő is a hangját.
- Mivel részeg volt. Nem kell egyből ugrani, ha leszólít valaki.
- Oh, bocsánat hogy meg akartalak védeni.... - mondta hitetlenkedve.
- Mi lesz ha megint úgy megvernek, hogy kórházba kerülsz?! - kiabáltam dühösen. De reagálni már nem volt ideje, mert a következő pillanatban egy nagy fekete kutya majdnem fellökött, én meg akkorát sikoltottam, hogy az egész környék zengett. Aztán vettem csak észre, hogy Seunghyunba kapaszkodtam ijedtemben.
Jókedvűen nézte az akcióm, míg el nem engedtem.
- Jól vagy?
- Ah, miért szaladgálnak kóborkutyák erre? - néztem abba az irányba, ahol a kutya eltűnt.
- Nézz magadra. Ha még egy kutyától is ennyire megijedsz, hogy ne akarnálak megvédeni?
- Ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz. De mióta az történt... - motyogtam a földet szekírozva.
- Gyere ide - mutatott a lába elé.
- Miért? - húztam fel a szemöldököm.
- Túl messze vagy. Mi van, ha történik veled valami ott?
- Igaz. Nagy ez a fél méter távolság - visszafolytott mosollyal közelebb léptem, majd egy akkorát tüsszentettem, hogy belefájdult a torkom - Szuper - szipogtam.
- Így jobb - mosolyodott el és magához húzott. A gyomrom újfent görcsbe rándult, mintha beleköltözött volna egy csapat pillangó.
- M-Mi a baj? - dadogtam.
- Semmi - éreztem hogy megrázza a fejét - Csak arra gondoltam, mennyire szeretlek.
Hirtelen azt se tudtam, hogy vegyek levegőt és azok a pillangók lassan már lyukat fúrtak a gyomromban.
- O-oh.... - kábé ennyit bírtam kinyögni. Elengedett és még mindig mosolyogva a szemembe nézett.
- Menjünk. Ha megint tüdőgyulladást kapsz, az az én hibám lesz.
- Te előbb kapnál mint én - húztam fel az orrom, mire mérgesen összehúzta a szemeit - Jójó, menjünk.
Még csak akkor vettem észre, hogy nem égnek az utcai lámpák, mikor elindultunk a sötét utcán.
- Vihar volt a fotózás alatt - mondta Seunghyun.
- Csúcs.... ah - torpantam meg egy sikátor előtt - Erre jött a kutya, nem?
- Ah, jinja.... - nevette el magát - A kezed - nyújtotta felém a tenyerét. Értetlenül meredtem rá - Még a végén elesel, vagy eltévedsz...
- Tudok vigyázni magamra!
- Naná, ezt nekem mondod? - azzal megfogta a kezem és úgy húzott tovább. A szívem a torkomban dobogott és úgy éreztem, reagálnom kellene rá, vagy valami. De gőzöm sem volt, mit mondjak. Főleg, mert azt sem tudom, én mit érzek.
Egészen hazáig magammal viaskodtam, míg el nem engedett.
- Siess be és szárítkozz meg.
- Gyere be te is! Még egy kicsit esik...
- Tényleg? - csodálkozott - Elpakolod a fanolós cuccaid?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz - adtam az ártatlant - És egy szóval sem mondtam hogy bejöhetsz a szobámba.
Benyitottam, de az egész lakás tök sötét volt.
- Ez furcsa... -szóltam - Meddig tart Hongkiéknak, mire ideérnek?
Épp hogy kimondtam, kocsizajt hallottam kintről és pár másodperc múlva nyílt is az ajtó. A belépő páros meglepetten állt meg előttünk.
- Hol voltatok eddig? - kérdeztem azonnal. Viki feje tűzpiros volt és Hongki is elég vidámnak tűnt - Ah, nem fontos - legyintettem.
- Nem is érdekel? - háborodott fel Hongki.
- Ani. Inkább vidd haza Seunghyunt, mert bőrig ázott!
- Hja! Nem úgy volt, hogy itt száradok meg?
- Vikivel sürgős megbeszélni valónk van - karoltam a barátnőmbe - Cserébe holnap eljöhettek a kreszórámra.
- Ki mondta, hogy el akarunk? - szólt Seunghyun, aki látszólag megsértődött, hogy nem maradhat. Nem tudtam elfolytani a vigyorom. Hongki a bajsza alatt morogva ment ki, de még intett egy utolsó Vikinek. Egy perccel sem tudtam tovább várni. Tudni akartam, mi történt.
- Mikor mész holnap? - kérdezte Seunghyun az ajtóból, mikor Viki bement a szobába.
- Tízre... de még előtte elmegyek Minarinak ajándékot nézni.
- Én is megyek! - dugta elő a fejét a szobából Viki.
- Rögtön gondoltam - nevettem. Vigyorogva becsukta az ajtót.
- Akkor megyek - intett mosolyogva Seunghyun is.
- Seunghyun! - szólta utána, mikor kiment az ajtón.
- Mi az? - fordult meg. Hongki a kocsiból nézett minkett, aztán elkezdett babrálni valamivel.
- Semmi, nem fontos - még utoljára rám mosolygott, aztán elindultak. Bekullogtam a lakásba és rájöttem, hogy szörnyen ráz a hideg. Magamra kaptam egy törölközőt és a szobába lépve letámadtam Vikit.
- Miért csak most jöttetek? Mi volt? Hogy viselkedett?
- Nyugodj már meg! Csak túl sokat beszélgettünk és elszaladt az idő.
- Beszéltetek, vagy megint csak ő faggatott? - nyelvet öltött rám.
- Beszéltünk... beszélt rólad is. Aztán egyszer csak csend lett és elkezdtem valami másról beszélni, ami tökre nem illett a témába, mire elnevette magát.
- Ugye nem valami cikis dolgot mondtál neki?
- Hát... nekem nem volt az - felnevettem.
- Örülök, hogy képes voltál normálisan viselkedni - röhögtem még mindig.
- Nagyon vicces. Vasárnap lesz Minari szülinapja, ugye?
- Igen.
- Lesz valami buli is? - csillant fel a szeme.
- Naná! De meglepetés, szóval nehogy eljárjon a szád.
- Oké! De... mi volt Hongkival? - kérdezte óvatosan.
- Elmondtam neki, amit akartam.... és azt hiszem mindent lezártunk.
- Tényleg?
- Igen! És most itt vagy te is. Nyilvánvaló, hogy örül neked - erre fülig elvörösödött.
- Nem ez a fontos, hanem hogy mi van veled és Seunghyunnal? Elmondtad már neki, mit érzel?
- Hogy mondhatnám? - kérdeztem vissza.
- Vagyis szereted! - mutatott rám.
- Ani... - ráztam gyorsan a fejem, de már nem volt menekvés. Előle sem, és magam elől sem - Na jó... talán.
- És mire vársz?
- Ez nem olyan egyszerű!
- Mi nem egyszerű benne? - kérdezte idegesen, mire behúztam a nyakam. Úgy zsongott a fejem, hogy úgy éreztem, menten szétrobban.
- Ah, hagyjuk. Csak le akarok feküdni - kiviharzottam a szobából és gyorsan vettem egy fürdőt, mielőtt megint megfázok. Mire visszaértem, Viki már aludt, szóval én is csendben befeküdtem az ágyba, de aludni nem tudtam egy ideig. Túl sok minden történt egy nap alatt és úgy éreztem, képtelen vagyok feldolgozni. Lassan átgondoltam mindent, és végül döntésre jutottam. Abban a reményben aludtam el, hogy helyesen cselekszem.
Másnap reggel nyolckor indultunk Vikivel ajándékot nézni Minhwannak. Úgy volt, hogy vasárnap Jin elviszi őt valahova, míg mi elkészülünk a bulira. Izgatottan keresgéltünk ajándék után és végül ki is választottuk a megfelelőt. Viki egy vagány fekete bőr karpántot választott, én pedig egy pár dobverőt és mindketten ráírtunk valamit. Mikor ezzel megvoltunk, egyenesen a tanfolyam helyére mentünk. Megkerestem az oktatóm, aki egy kedves ahjusshi volt és beszálltunk a kocsiba. Viki is engedélyt kapott rá, majd mikor indultunk volna, nyílt az ajtó és bepattant Hongki, meg Jonghun. Döbbenten néztem rájuk.
- Mit kerestek itt?
- Ez itt nem egy taxi! - szólt rájuk ahjusshi.
- Mindketten tudunk vezetni, nem lehetne hogy most az egyszer kivételt tegyen és mi ügyeljünk rá? - kérte kedvesen Jonghun, felmutatva a jogsiját. Elég abszurdnak gondoltam a helyzetet. Elvégre mégiscsak vezetni tanulok.
- Ez esetben.... csak most az egyszer - adta be a derekát.
- Hogy mi? - esett le az állam - Ahjusshi, ön túl kedves....
A két fiú kárörvendően vigyorgott és Viki is mellettem. Aztán helyet cseréltek és Jonghun ült be az anyósülésre felügyelőnek.
- Indíthatja a járművet - vigyorgott szemtelenül.
- Biztos, hogy nem lesz bajunk? - vágta be a rémült fejet Hongki és görcsösen szorongatta a biztonsági övét.
- Nyugodtan ki lehet szállni! - förmedtem rá. Már indultam volna, mikor ismét nyílt az ajtó.
- Nem késtem el? - szállt be Seunghyun.
- Boya keuge?!!! - fordultam hátra türelmem vesztve.
- Inkább indulj el! - utasított Jonghun - Vagyis előbb kösd be magad.
- Még a csomagtartóba is fértek.... - szóltam ki unottan az ablakon, mikor megláttam, hogy Jin és Minhwan mosolyogva állnak a kocsitól nem messze.
- Ani - rázta a tenyerét Jin - Szemtanúk is kellenek, ha történne valami.
- Nem hiszem el.... - fújtattam dühösen. Végül elfordítottam a kulcsot és elindultam a pályán.
- Eddig jó - dícsért meg Jonghun.
- Mert csak egyenesben ment - mondta Hongki.
- Hja, komolyan.... - emeltem a kezem.
- Fogd a kormányt! - szólt rám Viki. Próbáltam az útra koncentrálni, de nehezen ment a mögöttem röhögő bagázs miatt. Ennek köszönhetően felborítottam két bólyát és elütöttem egy karton járókelőt.
- Te gyilkos... - nézett ki elszörnyedve az ablakon Seunghyun.
- Nem mindegy? Ez az órám már úgyis elúszott. Pedig szeretett az oktatóm - megfordultam és elindultam visszafele.
- Bu! - ijedtemben egy hatalmasat fékeztem.
- Aish, Viki! - szóltam hátra. A csapat sírt a röhögéstől.
Reményvesztetten tértem vissza egy kör után, hogy aztán hajlonghassak az ahjussi előtt.
- Chesomnida! Legközelebb egyedül jövök! - kértem bocsánatot, haragos pillantásokat vetve a többiekre.
- Ez súlyos volt - törölgette a szemét Jin kifele menet. A következő fél órában nem voltam hajlandó megszólalni, csak mikor már századjára kérdezett Minhwan, hogy elmegyünk-e enni valahova.
- Jójó, felőlem!
- Ne legyél már mérges - simogatta meg a hátam Jonghun - Mi csak próbára tettünk.
- A harmadik órámon....
- Akkor majd később jövünk legközelebb!
- Még csak az kéne! - ijedtem meg, mikor beültünk egy étterembe. Annyit rendeltem, hogy a felét sem tudtam megenni, viszont a fiúk szívesen fogadták.
Evés után a fiúk elmentek próbálni, mi pedig haza, hogy megsüssük Minhwan tortáját. Ezzel elvoltunk egy darabig, míg teljesen ki nem kentük egymást. Aztán Viki elment a könyvtárba még pár könyvért - lövésem sincs, mennyi könyv kell egy egyetemistának - én pedig összetakarítottam a romokat.
Kitettem a tortát hűlni és éppen a piskóta maradványait kapartam egy konyhakéssel, mikor csengettek.
Seunghyun kisebb szívrohamot kapott, mikor a késsel ajtót nyitottam.
- Betörőt vársz, vagy ennyire haragszol a mai nap miatt?
- Csak sütöttem - válaszoltam - De te miért jöttél? Már vége a próbának?
- Igen, Hongki hyung szétrúgott egy hangfalat és a terem tulajdonos a menedzsert kéri.
- Hogy mi? - kerekedtek el a szemeim.
- Igazából mindennel végeztünk és nem tudtam mit kezdeni magammal otthon - nevetett - Nincs is teremtulajdonos - lökte meg a homlokom.
- Jó érzés az idegeimre menni? - sziszegtem összeszorított fogakkal.
- Igen - felelte őszintén. Ledobta magát a kanapéra, én meg visszamentem a konyhába hogy befejezzem. Ahogy kapartam a tepsit, a kezem hirtelen megcsúszott, és a kés végigszaladt az ujjamon.
- Áu! - kiáltottam fel és azonnal a csap alá tettem a kezem.
- Jól vagy? - jött oda Seunghyun.
- Csodásan... - még a szemem is könnybelábadt a fájdalomtól - Áh, ez tényleg fáj!
Seunghyun elzárta a csapot és a keze ügyében lévő konyharuhával letörölte az ujjam.
- Hol van tapasz?
- A fiókban.
Amint rátette a raktapaszt, elkezdte fújkálni a sebet.
- Most már jobb? - nézett fel.
- Seunghyun? - szóltam, mert nekem az agyam egészen máshol járt - Tegyük fel... Tegyük fel - ismételtem - hogy ugyanazt érzem, mint te... Mármint.... - egy pillanat alatt úgy elkezdett égni az arcom, hogy legszívesebben lenyeltem volna mindent, amit az előbb mondtam, de aztán összeszedtem magam és belenéztem a kíváncsi szempárba - Ha én is szeretnélek, mit tennél?
Pár másodpercig némán álltunk egymás előtt, ő még mindig a kezem fogta. Már kezdtem úgy érezni, nem kellett volna ezt mondanom, de akkor elmosolyodott.
- Mindent megtennék, hogy semmi ne álljon az utunkba - mondta egyszerűen, majd magához húzott és szorosan megölelt. A pillangók megint felreppentek a gyomromban és az örömtől könnybe lábadt a szemem.
- Te sírsz? - kérdezte ijedten, mikor hallotta, hogy szipogok.
- Csak az ujjam... nagyon fáj.
- El tudom képzelni - nevetett, majd újra magához ölelt és úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Végülis hosszú volt az út idáig.