Utolsó fejezet

- Reni, ébresztő! Kelj már fel, hallod?!
- Hm? - kinyitottam a szemem és laposakat pislogva felnéztem barátnőmre, aki eszeveszetten ráncigált.
- Elkésünk! - toporzékolt.
- Honnan? - ráncoltam a szemöldököm, mert nem igazán volt tiszta, hova is készülünk.
- Nem emlékszel? Tegnap este mondtam, hogy Sukkie hívott. Ma jön meg japánból és mi vesszük fel a reptéren.
- Oh, jinja... Mian, éjszaka mondtad és azt hittem, álmodtam - törölgettem a szemem, aztán felfogtam, hogy miről is van szó - Omo! Ma jön vissza?! Ahhh! - felpattantam, gyorsan megmosakodtam, átöltöztem és lófarokba kötöttem hosszú hajam, amivel már nem ártana kezdeni valamit.
- Hű, ilyen gyorsan is el tudsz készülni? - bólogatott elismerően barátnőm - Arra is emlékszel, hogy utána találkozunk a fiúkkal, ugye?
- Oh, tényleg? Azt sem álmodtam?
- Te mit csináltál tegnap, amitől így beálltál?
- Ah, mivel állatira el voltál foglalva a tanulással, én csináltam meg minden papírmunkát - kortyoltam bele a kávémba.
- Haszontalan asszisztens vagyok - fintorgott, majd összenevettünk. Gyorsan megreggeliztünk, aztán indultunk is. Egész úton izgatott voltam, Sukkie japán turnéra ment és két hónapig nem is láttam. Azt sem tudja, hogy megszereztem a jogsit, valahogy mindig elfelejtettem megemlíteni neki. Idegesen doboltam a kormányon, ahogy megálltunk a pirosnál.
- És hol találkozunk a fiúkkal? - jutott eszembe.
- Hát nálunk. Mi főzünk - húzta el a száját Viki.
- Ezt jó tudni... Aish, miért nem haladunk?! Már így is késésben vagyunk...
A dugó miatt olyan negyed órát késve értünk be a reptérre. Sukkie írt egy üzenetet, hogy a bejáratnál vár, szóval nem parkoltam le, csak felvezettem. Szinte azonnal kiszúrtuk, ő viszont nem vett észre minket, elég furcsán méregette a sötétített ablakú Mazdát, ami leparkolt előtte.
- Hé, neked mióta... - nézett rám hitetlenül, de befejezni már nem tudta, mert örömködve a nyakába ugrottam, hiszen már egy jó ideje nem láttam. Alaposan összekócolt minket, aztán már indultunk is vissza,

mert a kocsim útban volt. Szerintem rossz helyen álltam meg.
Otthon azonnal sündörögni kezdtem, főztem kávét és leparancsoltam a kanapéra, hogy neki igenis pihennie kell. Aztán nekiálltunk főzni a tisztes bagázsnak. Magyar ételt csináltunk, húslevest és rakottkrumplit. Délutánra elkészültünk, és míg a fiúk meg nem érkeztek, Sukkieval beszélgettünk. Elpanaszoltam neki, hogy mostanában többet van Japánban, mint Koreában és lassan csak félévente találkozunk.
- Ne panaszkodj, örülj, hogy hazajött a szülinapodra, ráadásul Bob is... - itt Sukkie köhintett egyet és szigorúan Vikire pillantott.
- Mi? Mi van Bobbal? - kapkodtam a tekintetem közöttük.
- Semmi! Semmi! - rázta a fejét Sukkie és feltűnően elterelte a témát. Mi van Bobbal? Titkolnak valamit?
Három óra után megjött a csapat és mindenki kiéhezve nekiesett a kajának, amint kiraktam eléjük.
Elég kimerültnek tűntek, hajnal óta próbáltak, szóval jó volt nézni, ahogy erőt nyernek és nyüzsögni kezdenek.
- Hol a gyűrűd? - nézett az ujjamra Seunghyun, miközben szedett magának még egy adag krumplit.
- Oh, leszedtem, nehogy elnyelje a lefolyó - beszaladtam a szobába és felkaptam az éjjeliszekrényemről a jeggyűrűm. Mióta Bob megkérte a kezem, úgy vigyázok rá, mintha az életem függne tőle. A rajongókat eléggé megrázta ez a bejelentés, de viszonylag jól kezelték, mert úgy tűnt, Seunghyun nem tágít mellőlem és Hongki sem Viki mellől. Egy kicsit elidőztem még a szobában, felelevenítve néhány emléket, aztán siettem ki, mielőtt azt hiszik, eltűntem.
Nagy meglepetésemre az asztalt addigra letakarították és mindenki komoly képpel várt.
- Mi az? - rémültem meg. Seunghyun mély levegőt vett.
- Beszélnünk kell - mondta remegő hangon.
- Beszélni? Miről? - görcsbe rándult a gyomrom és rosszat sejtve leültem a székemre. Oldalra néztem, ahol barátnőm ült, de semmit sem tudtam kivenni a tekintetéből. Mire visszakaptam a fejem, már egy katalógus hevert előttem, címlapján egy hófehér menyasszonyi ruhával. Értetlenül pislogtam rá.
- Ez micsoda?
- Egy esküvői katalógus! - vágta rá türelmetlenül Hongki.
- Képzeld, azt felfogtam - mondtam ingerülten, mert nem vagyok vak, csak a helyzetet nem értettem. Kérdőn Seunghyunra néztem.
- Nem... házasodunk össze? - nyögte ki a kérdést. A szemeim elkerekedtek és egy szót sem tudtam kinyögni. Esküvő?!
- Miért? - szólaltam meg úgy két perc döbbent hallgatás után - Miért ilyen gyorsan?
Úgy tűnik, nem erre a reakcióra várt, mert elég kétségbeesett tekintettel meredt a többiekre. Egy kicsit lelkiismeret furdalásom volt, ezért gyorsan hozzátettem.
- Nem arról van szó, hogy nem örülök neki, de... nem gyors ez egy kicsit? Úgy értem... Mi van, ha nem én vagyok az igazi? Ha nem velem akarsz együtt élni, akkor kárba megy az egész. Nem kéne elsietni ezt és egyik pillanatról a másikra dönteni.
- Nem egyik pillanatról a másikra döntöttem. Már több hete gondolkozom rajta. Miért nem te lennél az igazi?
- Miért én lennék? - kérdeztem vissza, mire Viki megfogta a kezem.
- Reni, értsd meg őt. Tudod, hogy nem döntött elhamarkodottan.
- Akkor... Ha Hongki feltenné neked ugyanezt a kérdést, igent mondanál?
- Eh? - döbbent le egyszerre Hongki és Viki.
- Hongki még nem is kérte meg a kezem, ez nem ugyanaz!
- De igen. Seunghyun megkérte a kezem, de attól még nem kezdtünk el együtt élni, vagy ilyesmi. Nem lenne jó hatással a bandára, hogy most Seunghyun külön költözne. Beleegyezem akkor, ha nem költözünk össze.
- Mégis milyen házaspár az, ahol a két fél nem él együtt? - kérdezte Jin hitetlenkedve.
- Nem neked kell eldöntened, mi jó a bandának és mi nem - mondta Jonghun - Ezt a döntést velünk is és Noona-val is megvitatta. Mindenki beleegyezett, csak te nem.
- Talán mert én vagyok a másik fél? - kérdeztem vissza szarkasztikusan - Ez nekem komolyabb döntés, mint nektek.
- Ne viselkedj így - csitított Hongki mélyen a szemembe nézve - Talán nem akarod?
Bobra tekintettem, aki az asztalra nézett csalódott tekintettel. Belesajdult a szívem, hogy így elszomorítottam, és megharagudtam magamra. Mélyen sóhajtottam és felálltam az asztaltól.
- Hova mész? - kérdezte Sukkie.

- Sajnálom, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Legalább hadd gondoljam át.
Frusztrált gondolatokkal és könnyezve kisiettem a lakásból és meg sem álltam egy közeli parkig. Egyáltalán nem számítottam esküvőre az elkövetkezendő egy évben. Úgy gondoltam, még ráér, hiszen a fiúk most aktívak, ez nem lenne jó döntés. Úgy egy órát ülhettem a hintában a gondolataimba mélyedve, és még mindig nem jutottam semmire. Tudtam, hogy én mit akarok, de nem gondolhatok csak magamra. Ott van Viki, aki egyedül lenne, ha elköltöznék. Ahogy magányos barátnőmre gondoltam, rémültem megráztam a fejem.
- Szóval nem akarod? - észre sem vettem, hogy Seunghyun mellettem áll, annyira elmerültem a gondolataimban.
- Te mióta vagy itt? - halványan elmosolyodott, amitől ismét megsajnáltam, és leült mellém a hintába.
- Tudom, hogy ez túl gyors, de nem értem, mire kellene várnunk. Persze, ha te nem akarod, akkor nincs mit tenni.
- Mi? - döbbentem meg, mire ő ugyanilyen meglepetten nézett rám.
- Hiszen nem akarod, igaz?
- Nem! Nem erről van szó... - tagadtam hevesen - Csak... én tényleg nem bízom magamban, nem tudod, milyen együtt élni velem.
- Milyen? - nevette el magát Seunghyun és én ezt egy komoly kérdésnek gondoltam.
- Sokat forgolódok éjszaka, van hogy leesek az ágyról, beszélek álmomban, lehet, hogy meg is rúglak, és volt már, hogy alvajártam - soroltam fel éjszakai szokásaim, az ujjaimmal számolva - Aztán... te is tudod, milyen pszichopata tudok lenni - hadartam - és ezt most többet kéne elviselned. Hosszútávon kibírhatatlan vagyok, ráadásul... - tovább nem mondhattam, mert Seunghyun egy csókkal elhallgattatott.
- Te aztán tudsz beszélni - mondta elismerően, mire morcosan felhúztam az orrom - Tisztában vagyok vele, hogy makacs vagy, hisztis és néha kibírhatatlan.
- Na látod... - motyogtam. Ahogy Bob előttem guggolt, töprengve nézett egy darabig, aztán felállt.
- Akkor tegyünk egy próbát - értetlenül meredtem rá - Költözzünk össze... mondjuk egy hétre. Na?
Gyorsan feldolgoztam magamban az ötletet és elfogadhatónak tartottam, szóval bólintottam. Ő boldogan elmosolyodott, aztán kézen fogott és visszamentünk a lakásba, ahol mindenki rendesen elemében volt. Hongki éppen Sukkiet idegesítette azzal, hogy ide-oda kapcsolgatta a tévét, Viki vele ordibált, Jonghun próbálta csitítani őket, Jin mérgelődött, Minari pedig a ki tudja hanyadik sütit ette. Mikor megláttak minket, minden abbamaradt és várakozóan tekintettek ránk.
- Összeköltözünk - mondta Bob, mire mindenki felmordult amolyan 'na azért' stílusban. Viki boldogan tapsikolt, Hongki pedig mélyen a szemembe nézett és mosolyogva bólintott. Én is nyugodtabb voltam.

Másnap estére terveztük az összeköltözést, egy középszerű kis hotelben foglaltunk egy hétre egy szobát, amihez egy kis konyha is járt. A gondolattól, hogy együtt fogunk lakni, megremegett a gyomrom, de napközben dolgoznom kellett, így ez nem vonhatta el a figyelmem. Le kellett rendeznem még néhány dolgot a fiúk jövő heti fellépésükkel kapcsolatban, és olyan gyorsan elrepült a nap, hogy mire észbe kaptam, már a szekrény előtt álltam és azon gondolkoztam, mit pakoljak. Viki egész idő alatt körülöttem legyeskedett és szerintem izgatottabb volt, mint én.
- Van szexi fehérneműd? - esett neki a fiókomnak.
- Hja! Nem nászútra megyünk! - torkolltam le vörös fejjel.
Egy óra alatt bepakoltam és vártam, hogy Bob megjöjjön. Fel-alá járkáltam a szobában és fél percenként az órára néztem. Egy örökkévalóságnak tűnő óra után végre megszólalt a csengő.
- Készen állsz? - vigyorgott igencsak szemtelen fejjel a vőlegényem, bizonyára látta rajtam az idegességet.
Viki úgy elbúcsúztatott, mintha nem látnánk egymást az elkövetkezendő egy évben, pedig munka közben is találkozunk.
A hotel olyan tíz perc kocsiút lehetett, mialatt én vagy két kilót fogytam és majdnem elütöttem egy gyalogost.
- Meg kéne szereznem a jogsit - csóválta a fejét Seunghyun az anyósülésen. Gyilkos szemekkel rápillantottam, de ő csak nevetett és úgy csinált, mintha hangosbemondó lenne a kezében.
- Figyelem, figyelem! Veszélyes sofőr közeledik! A saját biztonságuk érdekében ne menjenek az úttestre! Figy-
- Fogd be! - emeltem fel az öklöm fenyegetően.
- Vigyázz, egy kutya! - mutatott ijedten az útra, mire azonnal lefékeztem, de előttünk semmi sem volt, csak meglepett járókelők figyelték az akciónkat és az autók eszeveszettül dudálni kezdtek mögöttünk. Seunghyun az ablakon kinézve, rázkódó vállal nevetett. Komolyan megfontoltam, hogy képes leszek-e kibírni mellette egy hétig.
Végre elértünk a hotelig és bejelentkeztünk. Seunghyun csak fáradtan ledobta magát az ágyra, a bőröndjét a szoba közepén hagyva.
- Nem pakolsz ki? - álltam meg esetlenül az ajtóban.
- Majd később - motyogta a párnájába. Gondoltam, nem várom meg, hogy bealszik-e, kipakoltam az ő bőröndjét is a kétajtós szekrénybe. Tíz perc múlva hallottam, ahogy mélyeket szuszogva alszik. Már este kilenc volt, biztosan kimerült, de a takarón feküdt, ruhástól és így nekem problémás volt az alvás.
- Seunghyun... - szólongattam, gyengéden rázva a vállát - Nem akarsz lezuhanyozni? Hahó...
- meg sem moccant - Így hogy aludjak? Aigoo...
Feladtam a próbálkozást és inkább elmentem lezuhanyozni. Hihetetlenül feszült voltam, pedig nem most először alszunk együtt, de úgy éreztem, ez most valahogy más. Talán mert tudtam, hogy mi forog kockán. Talán nem is az éjszakáktól tartottam, hanem attól, hogy a megszokottnál többet vagyunk együtt és végül kiderül majd, hogy nem bírjuk ki egymás mellett. Ha Seunghyun azt mondja, nem akarja, valószínűleg nem bírnám ki, mégha ez nem is jelentené a szakítást. Azt tudtam, hogy én vele akarok lenni, de nem bíztam magamban. Míg ezeken gondolkoztam, észrevettem, hogy teljesen kiáztatott a víz és hogy Seunghyun kintről hívogat.
- Ah, megyek már! - gyorsan elzártam a vízet, kapkodva megtörölköztem és felöltöztem. Bob az ajtó előtt állt.
- Azt hittem, baj van - mondta aggodalmasan.
- Bocsi, siess és zuhanyozz le.
Bebújtam az ágyba és folytattam a töprengést, a plafont bámulva, bár sokkal többre nem jutottam, csak arra, hogy idővel úgyis kiderül, hogy alakulnak köztünk a dolgok. Úgy tettem, mintha teljesen nyugodt lennék, amikor Bob kijött a fürdőszobából és nem is néztem rá. Szótlanul befeküdt mellém és lekapcsolta az éjjelilámpát. Mindketten háton feküdtünk és biztosan ő is tudta, hogy nem tudok aludni. Valamiféle feszültség volt köztünk, ahogy mindketten ráébredtünk, a dolgok komolyabbak már egy sima párkapcsolatnál. Felé fordultam, mire rám nézett, én pedig a mellkasára tettem a kezem. A szíve hevesen vert, ahogy nekem is. Elmosolyodtam, hogy ő is pontosan annyira zavarban van és ideges, ahogy én. A könyökére támaszkodva fölém hajolt és gyengéden megcsókolt, majd ismét. A lába köré fontam az enyémet és belebújtam a mellkasába. Bal karja a derekamon hevert, állát a fejemen nyugtatta, ami hihetlen nyugalommal töltött el belülről. Így aludtunk el.

Reggel korábban ébredtem, mint ő, ezért óvatosan kikeltem az ágyból és gondoltam, csinálok neki reggelit. Tükörtojást sütöttem szalonnával és mire megcsináltam, elkezdett mozgolódni az ágyban. Mikor észrevette, hogy nem fekszek mellette, hunyorogva felült és körülnézett.
- Miért vagy fent ilyen korán? - kérdezte egy nagy ásítás közepette.
- Hogy reggelit készítsek az én kedvesemnek - mondtam, mire felnevetett.
- És mit készített nekem a szívem csücske? - kontrázott.
- A cukorborsóm kiadós reggelit érdemel, hogy legyen energiája a napra - válaszoltam a nevetéstől elcsukló hangon.
- Aaah, te vagy a feleségek gyöngye - nézett végig az asztalon kócos fejjel. Halkan kuncogtam egyet a megjegyzésére, aztán néztem, ahogy álmos szemekkel a kezébe veszi a villát és nekiáll enni. Mosolyogva figyeltem egy darabig, aztán én is megreggeliztem, majd együtt mentünk dolgozni.

A hét nap elteltével leültünk egymással szemben az asztalhoz és Seunghyun kíváncsián várta a válaszom. Jó volt nézni az ideges arcát, ahogy arra vár, hogyan döntöttem.
- Szóval én nem...- kezdtem, mire már kiült a csalódottság az arcára - Nem látom akadályát a dolognak - fejeztem be mosolyogva.

- Hja! - nevetett fel hihetetlenül - Ne húzd az agyam!
- Bocsi, élvezet volt látni a fejed - röhögtem, mire átnyúlt az asztalon és megcsípett. Aztán leguggolt elém, két tenyere közé fogta az arcom és megcsókolt.
- Köszönöm - suttogta, én pedig nyomtam egy puszit a homlokára. Ez alatt az egy hét alatt eléggé kiismertük egymás szokásait, mint például, Bob szanaszét hagyja a cuccait, esténként szokása gyertyafénynél zenét hallgatni - olyankor lementem a hallba olvasni -, természetesen naponta előveszi a gitárját és néha megörvendeztetett egy-egy nagyon érdekes darabbal, amit jobb, ha senki nem hall, mert még azt hiszik, nem tud énekelni. De nem baj, én elviselem. Mert neki is el kellett viselnie a pszichopata perceimet, amikor mondjuk odaégettem az ebédet és aznap semmi sem sikerült, közben pedig majdnem szétvertem a szállodai szobát, majd még idegesebb lettem attól, hogy Bob ezt az oldalamat látja, olyankor csak odajött hozzám, és megölelt, majd megkért, hogy nyugodjak le, nehogy felrobbanjak az esküvő előtt. Szóval mindent egybevéve úgy tűnt, meg tudunk lenni egymás mellett. Bár tudtam, hogy a neheze még csak most következik. Fogalmam sem volt, hogyan kell egy esküvőt megszervezni és ezzel mindenki így volt.
- Nem akarok nagy felhajtást - jelentettem ki másnap, amikor összehívtunk mindenkit. Itt máris eltért a véleményünk.
- Miért? - kérdezte Bob azonnal - Ez egy különleges alkalom, nem lenne jobb emlékezetesebbé tenni?
- Miről beszélsz? - pirítottam rá - Azt akarod, hogy a rajongók ott tolongjanak?
- Ne beszélj úgy róluk, mintha mindenki rosszat akarna!
- Én csak általánosítok! Ha nem is akarnának rosszat, eljönnének kíváncsiságból. Ha biztonsági őröket fogadunk, akkor is ott lennének és...
- Oké, oké, felfogtam - vágott a szavamba Seunghyun, mire mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott.
Az esküvőszervezőt délután négyre hívtuk, addigra kellően felidegesítettük magunkat az apró dolgokkal.
- A szüleik... - kezdte, de én azonnal közbevágtam.
- Nekik nem kell meghívó. Részemről - ez nagy felháborodást keltett.
- Legalább az anyukádat és az öcsédet hívd el - unszolt Sukkie. Nem válaszoltam, végül annyiban maradtunk, hogy ennek a döntését elhalasztjuk. A meghívók száma eldőlt, helyszínnek pedig egy kis közeli templomot akartam. Beletelt pár órába, mire megbeszéltük a legfontosabb dolgokat és nem akartam, hogy az egész szervezés elhúzódjon egy hétnél tovább. Sietnünk kellett, mert a fiúknak közeledett a japán turnéjuk, nem akartam halasztást.
Mikor mindenki elment, álmosan dobtam le magam a kanapéra. Viki csinált teát és letelepedett mellém.
- Az esküvő napja a szülinapodra esik, szeretnél valamit?
- Hja! Miről beszélsz? Aznap megyek férjhez, szerinted mi mást akarhatnék? - nevettem hitetlenül, aztán lefagytam - Te jó ég... férjhez megyek. Férjhez fogok menni.
- Aigoo, hányszor játszod még el ezt? Naponta minimum háromszor ledöbbensz, fogd fel végre, hogy férjhez mész Song Seunghyunhoz.
A kijelentésére - megint - görcsbe rándult a gyomrom és olyan boldogsát kerített hatalmába, hogy madarat lehett volna fogatni velem.
Másnap volt a ruhapróba. Ide csak Vikit hívtam, zavarban éreztem volna magam, ha valamelyik fiú olyan ruhában lát, ami nem áll jól rajtam. Reggel kilencre kértünk időpontot, és én már hétkor felkeltem az izgatottságtól. Azt mondják, az esküvői ruha kiválasztása egy fontos dolog a menyasszony életében, és mindig elsírják magukat, ha megtalálják az 'igazit'. Én biztos voltam benne, hogy ilyesmi nem fog megtörténni, hiszen az mégiscsak egy ruha. Ahogy béertünk az üzletbe, eltátottuk a szánkat. Szebbnél szebb menyasszonyi és koszorúslány ruhák. Először Viki ruháját akartuk kiválasztani. Az eonnie, aki segített nekünk, nagyon kedves és türelmes volt, szó nélkül tűrte barátnőm minden egyes hisztijét, amikor már a sokadik ruhát utasította el.
- Lassan felpróbálod az egész üzletet, mi lenne ha választanál végre? - sziszegtem a fogaim között - Ez itt - mutattam egy csontszínű darabra - például miért nem tetszik?
- Neked nincs szemed? Úgy nézek ki benne, mint egy bálna! - toporzékolt.
- Ha így haladunk, bezár az üzlet mire az én ruhámhoz érnénk. Megtennéd, hogy megpróbálsz nem beleképzelni mindent a tökörképedbe és választasz végre? Különben idehívom Hongkit és majd ő lesz a segítséged!
- Arasso, arasso! Akkor válassz te, én itt várok!
- Tökéletes - mosolyodtam el elégedetten. Eonnie elvezetett a terembe, ahonnan a ruhákat hozta. Keresztbe font karokkal mentem végig a sorokon, mígnem megakadt a szemem egy halvány barackszínű darabon. Pánt nélküli, karcsúsított, lenge szoknya résszel, és nem túl hosszú. Úgy gondoltam, ez tökéletesen mutatna

barátnőmön.
- Tessék - nyomtam az orra elé, mire fintorogva méregetni kezdte.
- Ez tuti nem lesz jó - vágta rá azonnal.
- Felpróbálod, vagy itthagylak!
- Jójó...
Úgy húsz percig szórakozott a fülkében, közben csak elégedetlen sóhajtásokat hallottam.
- Na? Esetleg megmutatnád? - húztam el a függönyt. Nagyra nyílt szemekkel néztem végig rajta. Tökéletesen festett benne - Hja! Hisz ez jól áll! - csaptam a hátára - Szebb leszel, mint a menyasszony!
- Azt mondod? - kételkedett, mire megforgattam a szemem.
- Akarod, hogy lefényképezzelek és elküldjem Sukkienak?
- Miért pont neki?
- Mert Hongki mindenre igent mond, amiben látja a lábaidat - vágtam rá.
- Oké, legyen - sóhajtott.
Ahogy elküldtem a képet, két másodperc múlva jött is a válasz:
Daebak! Még megkérem a kezét!
- Látod? - vigyorogtam - Tényleg jól áll.
Szóval miután röpke három óra alatt sikerült kiválasztanunk a koszorúslány ruháját, én következtem. Valószínűleg háromszor annyi komplexussal rendelkezem, mint a barátnőm, így bizakodva és boldogan álltunk neki válogatni. Pánt nélkülit, vagy vastag pántosat akartam, mert szerintem szélesek a vállaim, így a vékony pántos előnytelen. Semmiképp sem sellőszabásút, mert szerintem széles a csípőm, tutira nem állna jól. Nem túl giccseset, inkább egyszerűbbet. A próbák sokkal nehézkesebben mentek, mivel nagyobb és nehezebb ruhákról volt szó. Az első négy darabig még egészen jól viseltem, aztán kezdtem feladni, mondván, én biztosan nem menyasszonynak születtem.
- Egyik sem jó! - akadtam ki és hisztizve toppantottam egyet.
- Miről beszélsz? Még alig próbáltál - csitított barátnőm.
- Semmi sem lesz rám jó! Ronda menyasszony leszek és Bob majd biztos elmenekül!
Mérgesen ledobtam magam az öltöző előtti padra és onnan vizslattam a felpróbált darabokat.
- Még egy utolsót megpróbálok - jelentettem ki, visszatérve az eredeti higgadt énemhez.
- Rendben, várj itt - bólintott Viki és telefonját előkaparva elindultak a ruhaterembe.
Törökülésben beültem a próbafülkébe, a tükörrel szemben és úgy vizslattam magam. Az arcom fáradt és nyúzott volt. Hirtelen felindulásból írtam Seunghyunnak egy üzenetet.
Mi lesz, ha nem találunk ruhát?
Két perc sem telt bele, már jött is a válasz.
Akkor farmerben és pólóban veszlek el. (:
Elnevettem magam, ahogy elképzeltem a jelenetet. Míg a ruhámra vártam, átgondoltam az apróbb dolgokat és görcsbe rándult a gyomrom, amikor eszembe jutott, hogy külön költözünk. Vajon Viki nem lesz magányos? Vajon nem utál érte?
Töprengésemből ő ébresztett, ahogy bekukucskált.

- Megvagyunk - mosolygott - De csukd be a szemed, majd eonni segít felvenni.
Ettől nem éreztem sokkal jobban magam, de inkább nem ellenkeztem. Mikor sikerült rám aggatni a ruhát, félve nyitottam ki a szemem. Először csak az egyiket és úgy néztem végig magamon. Az elképedéstől még levegőt venni is elfelejtettem. Életemben akkor először gondoltam magamról azt, hogy szép vagyok. A ruha egy pánt nélküli, egyszerű, finom szabású darab volt, az alsó, kilógó réteg csipkézett, a derekamon egy hosszú, arany színű masni. Nem túl bő és könnyű volt hordani. Még jóformán meg sem csodáltam magam rendesen, amikor Viki kirángatott a fülkéből, és Sukkieval találtam szemben magam.
- Te mit keresel itt? - döbbentem le.
- Igazán jó ízlésem van, nem? - nézett végig rajtam, kérdését Vikinek címezve, aki csillogó szemekkel mosolygott rám.
- Ezt... ezt te választottad? - pislogtam megilletődve. Újból a tükör elé léptem, de még mindig nem tudtam feldolgozni a látványt. Hirtelen minden egyszerre árasztotta el a gondolataim. Én a ruhában, ahogy az oltár felé sétálok, a fiúk mosolygó arca, és az ember, aki majd ott vár rám. Mire észbe kaptam, már patakzottak a könnyeim.
- Azt mondtad, nem fogsz sírni - lökött meg Viki. Ránéztem, a könnyeimtől alig láttam az arcát, de nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Gyengéden megölelt, Sukkie pedig odalépett elém és megpaskolta az arcom.
- Chukkae! - mosolygott, de még mindig nem tudtam megszólalni, csak szipogtam, mint egy ovis - Ah, elég lesz - ölelt meg ő is - Ha most ennyire sírsz, mi lesz majd élesben?
- Megoldom - mondtam rekedt hangon.

Két nappal a ruhaválasztás után már mindenki tűkön ült. Néha úgy éreztem, még főzni is elfelejtettem, mert az ebéd készítése közben félpercenként lefagytam, és a sót cukorra cseréltem. A fiúk beterveztek egy nagy legénybúcsút, ahova ki tudja, milyen bandákat hívtak meg, de én nem akartam semmi ilyesmit, csak együtt akartam lenni Vikivel, akár otthon. Az esküvő napja hétfőre esett. Szombaton hírét sem hallottuk a fiúknak, gondoltuk, biztosan kitombolják magukat, így mi ketten tartottunk egy csajos napot. Elmentünk vásárolni, a vidámparkba, ebédelni és este egy filmre is beültünk a moziba. Aztán mozi után hirtelen ötlettől vezérelve elrángattam barátnőmet egy szórakozóhelyre.
- Mit keresünk mi itt? -nézett körbe a dohos báron - Nem valami barátságos ez a hely.
- Üljünk le - mutattam a pult felé, de én is eléggé szorongtam. A csapos úgy megbámult hogy úgy éreztem, mintha röntgenszemek vizslatnának. Már éppen rendeltünk volna, amikor két srác körbeült két oldalról és piaszagot árasztva az arcunkba vigyorogva átkaroltak minket.
- Helló, csinibabák. Eléggé kitűntök itt, nem akartok szórakozni?
A hideg futkosott rajtam, amikor tenyerével végigsimított a hátamon, de nem időzhetett sokáig rajtam, mert Viki azonnal karon ragadott, de ahogy próbáltunk elmenekülni, egyikük még utánam kapott, mire reflexből fejbevertem a táskámmal. Gyorsan kereket oldottunk, és a következő utca sarkáig meg sem álltunk.
- Hű, képes voltál megvédeni magad - paskolta meg a hátam Viki, mire elnevettem magam. Leültünk egy padra, hogy megnézzük, semmit sem hagytunk el, amikor megcsörrent a telefonom.
- Sukkie?
- Szia! Mit csináltok most?
- Csavargunk. Wae? Te nem a legénybúcsún vagy? - csodálkoztam - Hisz még alig múlt el 11.
- Anii, hamarabb eljöttem, mert holnap még van egy kis elintéznivalóm. A Beastesek totál bepörögtek, szerintem reggelig bulizni akarnak majd.
- Beast? - csillant fel a szemem, és Viki is felkapta a fejét - A Beast-el buliznak?
- Bizony, lehet hogy még az esküvőre is eljönnek!
- Mi?! - hüledeztem, mire elnevette magát.
- Ugyan már! Ha Hongki minden haverját elhívná, nem maradhatna titokban a dolog. Nem lesznek ott.
- Oh, pedig azt hittem... - szomorodtam el - De figyelj, ha már úgysem bulizol, nem jönnél el értünk? Gyalog jöttünk és elfáradtunk.
- Értettem, értettem - nevetett. Elmondtam, merre vagyunk, majd közölte hogy siet.
A sötét utcán egy lélek sem volt, az autók zaját csak távolról lehetett hallani. Megint kattogni kezdett az agyam, mint mindig, akárhányszor nem volt mit csinálnom. Gondoltam, most vagy soha, megkérdezem Vikit, mit gondol valójában arról, hogy én elköltözöm tőle. Már éppen nyitottam a számat, amikor kiabálásokra kaptuk fel a fejünket.
- Hé, csinibabák! - a két korábbi srácot véltük felismerni bennük, de volt velük még plusz két fő, a menekülés máris nem tűnt olyan egyszerűnek, ugyanis két oldalról közelítettek - Azt hittétek, minket csak úgy lekoptathattok? Tudjuk ám, kik vagytok! A hírek mindenhova eljutnak!
Megragadtam Viki kezét, aki szintén nem mert mozdulni, hiába a harcművészeti tudása, túl nagy falatok voltak nekünk. Az egyikük szemét végig rajtam legeltetve közeledett felém, míg egy másik, izmosabb alak, a könyököm szorította, hogy ne tudjak megszökni. A pulzusom az egekbe ugrott, amikor végigsimította a kezét a nyakszirtemen, egyre közelebb hajolt hozzám, rágózó arcán beteges kifejezés ült.
- Ugyan, nem kell félnetek, mi igazi úriemberek vagyunk - szólt az egyik mögülem, majd mind összenevettek. Nem bírtam tovább, a szabad kezemmel akkorát csaptam az előttem álló arcába, hogy megtántorodott, de az ütés nem volt elég erős, így mielőtt megpróbálhattunk volna elmenekülni, két kezével erőteljesen a földre taszított, éreztem, hogy a hátam lüktetni kezd a fájdalomtól és a csuklóm is felhorzsolódott. Viki dühös kiáltásokat hallatott, de semmit sem tehetett. Minden erőmmel ellenkezni próbáltam, a legrosszabtól tartva, amikor dudálásra lettünk figyelmesek és egy autó olyan nagy sebeséggel hajtott be közénk, hogy a négy srác felugrott ijedtükben, de én még mozdulni sem tudtam. Viki megkönnyebbült kiáltását hallottam, majd két láb állt meg előttem, és Sukkie gyorsan felsegített, be a kocsiba. Olyan gyorsan szívódtunk fel, hogy valószínűleg a négy fiú nem ismerte fel őt. Mire észbe kaptam, a kocsi már meg is állt a lakásunk előtt. Sukkie kisegített minket, szó nélkül bementünk a lakásba, majd a lámpafénynél végignézett rajtunk. Viki arcán apró

horzsolások voltak, egy kicsit még zilált, ahogy én is.
- Kik voltak azok? - kérdezte komor, de mégis gyengéd arccal Sukkie.
- Nemtudom - vontam meg a vállam erőtlenül - Egy bárban futottunk össze velük, úgy tűnt, hogy követtek minket - barátnőmre néztem - Jól vagy?
- Ühm - bólintott. Sukkie aggódva vizslatott minket, én még mindig remegtem, és a szemem is könnyezett a rémülettől.
- Ugye nem mondtátok el nekik a neveteket vagy ilyesmi?
- Ani! - ráztam a fejem - Bár azt mondták, tudják kik vagyunk, de mióta találkoztunk, csak menekülünk előlük.
- Akkor jó - sóhajtott fel, láttam rajta, hogy ideges. Gyengéden átölelt mindkettőnket és megpaskolta a fejünk, amitől sikerült megnyugodnom.
Lezuhanyoztunk, aztán ellátta a sebeinket, hiába bizonygattuk neki, hogy nem vészes és mi is boldogulunk.
- Ha a fiúk meglátják a tapaszokat, azonnal kérdezősködni fognak - fintorogtam, a csuklómra nézve.
- A jövőben sehova sem fognak elengedni egyedül minket - nevetett Viki keserűen.
Mikor megmentőnk ellátott minket, hazaküldtük aludni, és mi is követtük a példáját. Viszont, amikor barátnőm már rég szuszogott, én még mindig nem tudtam elaludni, Bob hangjára vágytam. Kiosontam a nappaliba és tárcsáztam. Nem tudtam, hogy buliznak-e még, vagy alszik-e már.
- Igen? - úgy éreztem, a szívem kihagy egy ütemet. Egy lány szólt a telefonba - Halló?! Ki az?
- Hja, Sung Ji, add vissza a mobilom!
- Dehát, nem szólt bele senki oppa! - Seunghyun és ez a lány a telefonért harcoltak, én pedig éppen a sírás határára kerültem. Kinyomtam a mobilt és ki is kapcsoltam, majd oldalra dőltem és homlokom a kanapé karfájára támasztva álomba sírtam magam.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki az arcomat bökdösi. Kinyitottam a szemem, majd ijedtemben hátrahőköltem, ugyanis Hongki a képembe bújva próbált keltegetni.
- Ah, te mit keresel itt? - karját a kanapén nyugtatva, guggolva vizslatott.
- Látom, sírtál - mutatott az arcomra - Viki még alszik.
- Akkor miért jöttél? - ráncoltam a szemöldököm, megpróbálva kiverni a fejemből a tegnap estét.
Feltápászkodott és arrébb tessékelt, hogy leülhessen mellém a kanapéra. Kócosan és még alig látva hunyorítottam rá. Törökülésbe húzta a lábait, szembefordult velem és tovább folytatta a kémlelésem. Egy bizonyos este jutott róla az eszembe. Mikor az órára pillantottam, döbbentem vettem tudomásul, hogy alig múlt reggel hat.
- Tegnap este felhívtad Seunghyunt, ugye? - a neve hallatán görcsbe rándult a gyomrom és könnyek szöktek a szemembe. Bólintottam.

- Egy lány vette fel - motyogtam a térdem pásztázva és szipogtam egyet.
- Tudod, hogy ki volt az a lány? - kérdezte halkan.
- Csak annyit, hogy Sung Ji a neve...
- Akarom tudni, milyen rémképekkel álltál elő magadban? - felnéztem rá, de nem válaszoltam - Ha nem bízol meg Seunghyunban, miért akarsz hozzámenni? Azt akarod, hogy megbánjam, hogy feladtalak?
Az alsó ajkamba harapva lesütöttem a szemem.
- Sung Ji Sehyun barátnője - tagolta Hongki - Seunghyun öccsének a barátnője! - úgy éreztem, egy egész Mt. Everest zuhan le a mellkasomról.
- Sehyun-é? - ismételtem meg. Hongki nagyot sóhajtva, rosszallóan csóválta meg a fejét.
- Szégyelld magad! - pirított rám hirtelen, amitől eléggé megilletődtem - Seunghyun... sokkal megbízhatóbb és hűségesebb, mint azt te valaha is gondolnád. - olyan bosszúsan nézett rám, hogy akaratlanul is behúztam a nyakam. Igaza volt. Semmi okom nem volt arra, hogy azonnal rosszra gondoljak.
- Rendben, megértettem, ne nézz így rám - zsörtölődtem.
- Akkor jó, most pedig menj és személyesen is kérj tőle bocsánatot, bár lehet, hogy nem bírt tovább várni, és úton van ide. Én megyek és felkeltem Vikit.
Ahogy felálltam, megtorpantam az utolsó kijelentésére.
- Miért kelted fel?
- Miért ne? - nézett hátra sunyi mosollyal az ajtóból, mire elnevettem magam.
- Hongki - úgy fordult meg, mintha szívességet tenne, látszólag már nagyon vágyott arra, hogy egy kiadós leszidást kapjon a barátnőjétől - Köszönöm.
- Mit köszönsz? - úgy nézett rám, mint akinek elment az esze, majd eltűnt az ajtó mögött. Gondoltam, én lelépek, mielőtt kitör a harmadik világháború.
Olyan gyorsan vezettem, ahogy csak egy városban lehetséges, hogy minél előbb bocsánatot kérhessek Bobtól, amiért kételkedtem benne. A lakásba érve csend fogadott, de a kanapén Seunghyun várt. Vagyis várt volna, ugyanis a nagy izgalomban elaludt. Dühösen csörtettem be és álltam meg előtte, mire felkapta a
fejét.
- Hja! Hogy aludhatsz el, miközben engem vársz? - támadtam le azonnal. Egy pár pillanatig nézett, aztán felállt.
- Nem bocsánatot kérni jöttél véletlen? - hunyorgott.
- Oh... igaz... - hitetlenkedve elnevette magát, aztán magához húzott - Ne haragudj - suttogtam.

Hétfő reggel ziláltan és kialvatlanul ébredtem. Rögtön töprengeni kezdtem azon, hogy vajon minden menyasszony kómásan megy-e az esküvőjére, de aztán rájöttem, hogy ez kizárt, ugyanis az izgalom és a boldogság erősebb a fáradtságnál. Vikivel egyszerre keltünk, és egy kisebb csatát vívtunk a fürdőszobáért. Míg vártam a soromra, főztem kávét és próbáltam megparancsolni a kezeimnek, hogy ne remegjenek annyira. A gyomrom annyira összeszűkült, hogy reggeliről szó sem lehetett.
9-re értünk be a templomba, aminek az öltöző részén már Eonnie várt minket.
- A sminkes perceken belül itt lesz - mosolygott - Az anyukád és az öcséd már a szállodában vannak.
Nem akartam nehéz sminket, de a hajam elkészítése egy örökkévalóságig tartott. A kezem már izzadt az izgatott várakozástól,
- Reni, tényleg nem kértél meg senkit, hogy vezessen el az oltárig? - kérdezte a fodrász.
- Aniyo - ráztam a fejem - Egyedül is menni fog.
Mivel meg sem mozdulhattunk, míg a hajunkat csinálták, nem láthattam Vikit, így amikor készen voltunk, mindketten döbbenten néztünk a másikra. Az ő haja lazán kontyba volt tűzve, fülénél lelógott egy hullámos tincs, a kis hajrózsák pedig annyira illettek hozzá, hogy biztos voltam benne, Hongki még egyszer beleszeret majd. Az én hajam - amivel előtte való nap elmentem fodrászhoz, hogy tegye rendbe - szintén kontyban volt, de sokkal több tincs lógott le belőle. Mire készen lettünk, már öltözhettünk is át.
- Azt hiszem, tényleg szebb lettél, mint a menyasszony - néztem végig barátnőmön, aki úgy nézett ki, mintha egy meséből szabadult volna.
- Hongki van itt, szeretné elvinni a barátnőjét - szólt be eonnie az ajtón, mire bólintottam neki, hogy bejöhet. Ő is nagyon elegáns volt, látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, amin jót mosolyogtam. Mikor meglátta Vikit, akkorát nyelt, hogy kis híján megfulladt és sűrűket pislogva próbált észhez térni. Barátnőm zavartan vakarta az arcát, de nekem nem volt kedvem megvárni, míg megmozdulnak, ugyanis át kellett volna öltöznöm, szóval kedvesen kitessékeltem őket a helyiségből.
Míg előkészítették a ruhám, leültem a tükörrel szemben, és mély levegővételekkel próbáltam lenyugodni. Biztosítottam magam, hogy nem fogok hasra esni a cipőmben és a szoknyában sem botlok majd meg. Nem ejtem le a gyűrűt és minden rendben fog menni.
Ahogy felvettem a ruhát, az egész sokkal valóságosabbnak tűnt, már csak percek voltak hátra. Eonnie

elérzékenyülve ölelt meg, majd ő is kisietett, mondván, vár rám valaki a templomba vezető folyosón.
Csodálkozva mentem ki, fogalmam sem volt, miről van szó, majd mikor megláttam Sukkiet öltönyben, a földbe gyökerezett a lábam.

- Ugye nem gondoltad, hogy hagylak egyedül bevonulni? - mosolygott és azzal kinyújtotta a karját - Boldog Születésnapot! - A boldogságtól szinte szétrobbant a mellkasom. Belékaroltam és megálltunk az ajtó előtt, hogy vegyek még pár mély levegőt. Láttam, hogy Sukkie bólint egyet befelé, valakinek, majd zongora hangja csendült fel. Azonnal felismertem, a You are my life volt az. Hitetlenkedve kísérőmre néztem, de ő csak mosolygott, majd jelezte, hogy induljunk. Már akkor a könnyeimmel küzködtem, ahogy beléptem a templomba, rá a vörös szőnyegre, úgy éreztem, mintha egy álomban járnék, ami túl valósághű ahhoz, hogy ne keljek fel, ha megcsípem magam. Hongki énekelt. A templomot betöltötte Jonghun meseszép zongorajátéka és Hongki hangja. Viki az első sorból nézett, boldogságtól sugárzó arccal, anya sírt, az öcsém pedig csodálattal nézett rám. A tagok mind olyan meleg mosollyal kísértek végig, hogy úgy éreztem, menten elsírom magam. Sukkie megfogta a kezem, ahogy érezte, hogy remeg. A rám szegeződő pillantásoktól zavarban éreztem magam és szégyenlős mosollyal harapdáltam a szám. Seunghyun minden képzeletemet felülmúlta, túl tökéletes volt számomra ahhoz, hogy elhiggyem, ez mind velem történik meg. Pedig rám várt és az a mosoly, amit annyira imádok, nekem szólt, én voltam az, aki felé a kezét nyújtotta, ahogy az oltárhoz értünk. Sukkiera mosolyogtam, tekintetembe próbáltam a legtöbb érzést belesűríteni, hogy tudja, mennyire hálás is vagyok neki.
Hongki lágyan énekelt, hangjával mindenkit elringatva, miközben szemét végig rajtunk tartotta. Seunghyun két kezét fogva, behunyt szemmel hallgattam végig a dalt, majd a pap belekezdett a soraiba.
Olyan kábultan álltam Bob mellett, hogy csak arra eszméltem fel, hogy a nevemet mondogatják.
- Reni, válaszolj! - suttogta Viki, mire rájöttem, rám várnak. A templomban halk nevetés csendült fel.
- I-igen, akarom - mondtam vörös képpel. Seunghyun hitetlenkedve megcsóválta a fejét, majd ahogy a gyűrűt az ujjamra húzta, odasúgta.
- Csak te vagy képes elrontani egy ilyen pillanatot - próbáltam nem szikrázó szemmel nézni rá, majd mikor felemelte a fátylat, belecsípett az arcomba.
- Hja, mégis miért csipkedsz... - a mondat végét belém folytotta a csókkal, ami a közös jövőnk pecsétjeként szolgált.
- Te tényleg nem tudod tartani a szád - mosolygott szemtelenül, majd amikor a tagok tapsviharba kezdtek, elnevettem magam - Nem mondtam még, milyen gyönyörű vagy.
- Köszönöm - suttogtam. Arcom a vállába fúrtam és olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam.
Ahogy levonultunk a lépcsőn, rámosolyogtam anyára és fogadtam Seunghyun családjának meleg gratulációját. A templomból kiérve megálltam a lépcsőn és barátnőm felé fordultam.
- Tessék - nyújtottam át neki a csokrot, mire nagy barna szemeivel csodálkozva meredt rám. Hongki, aki mellette állt, ide-oda kapkodta a tekintetét a csokor és Viki között, arca egyre vörösebb lett. Élvezettel töltött el, ahogy őket néztem, aztán, még mielőtt barátnőm észhez térne, és hozzám vágná a csokrot, Seunghyunnal elvonultam az udvar legtávolabb eső sarkába. A gyönyörűen feldíszített sátor alatt készítettünk fotókat, aztán Viki leültetett minket a számunkra előkészített asztalhoz. Nem messze tőlünk foglalt helyet Jonghun egy szintetizátor mögött és halk zongorajátékkal kísérte végig, ahogy Viki és Hongki behozzák a tortát. Ez számomra meglepetés volt, ők akarták megrendelni, így kíváncsian vártam. Mivel nem voltunk sokan, a torta sem volt több szintes, fehér színű, tetején két kis marcipánfigurával. Az egyik, Bob figurája, egy gitárral maga mellett fogta az én figurám kezét, előttük pedig egy kis táblácska.
- Seuni - olvastam fel mosolyogva a rajta lévő feliratot. Felvettem a kést, és Seunghyunnal együtt vágtuk fel

az első szeletet.
- Noona, az lehet az enyém? - kérdezte Minari csillogó szemmel.
- Lehet, Minari - nevettem és átnyújtottam neki, mire azonnal nekiesett.
- Hja, esküvőn vagy! - szidta le Jin rosszallóan. Az öcsém odaszaladt hozzám és követelte a részét.
- Adom már, adom! - hunyorítottam rá. Bob összekócolta, aminek annyira nem örült, szóval szúrós szemmel méregette. Megalapozták a kapcsolatukat. Ahogy elfogyasztottuk a tortát, hatalmas megdöbbenésre egy NEWS szám indult el, ami a Chankapaana volt. Tágra nyílt szemekkel néztem barátnőmre, mert nyilván ez is az ő ötlete volt, de ahogy Seunghyunra pillantottam, láttam hogy éppen összenéz Vikivel.

- Hja! Mi ez?
- Begyakoroltam - mosolygott, mire a kis pillangók szárnyra keltek a gyomromban. Megfogta a kezem és kihúzott az asztal elé. Sukkie kamerázott és mire észbe kaptam már jött a refrén és táncolni kezdtem. Az egész olyan abszurdnak tűnt, de mégis csodálatos volt. Hongki össze-vissza topogott, és folyton elrontotta a mozdulatokat.
- Annyit gyakoroltuk és még mindig nem tudod? - forgatta a szemét Viki. Ahogy véget ért a dal, egy lassú kezdődött.
- Elrabolhatom a menyasszonyt? - lépett hozzánk Jonghun. Bob nyomott egy puszit az arcomra és azt mondta, felkeresi anyukámat. Jonghun után sorban táncoltam Sukkieval, Jinnel, Minarival. Majd Minhwantól Sehyun kért el.
- Mianhae, Noona. A múltkor a barátnőm biztosan gondot okozott - nézett rám bocsánatkérően, de én csak a fejemet ráztam. Egyébként azzal voltam elfoglalva, hogy milyen magas, szinte kitört a nyakam, ahogy felnéztem rá. Aztán Hongki következett. Oldalra néztem, mellettünk Seunghyun éppen Vikivel táncolt. Barátnőm szinte minden lépésnél megtaposta szegényt. Az asztalnál a többi tag gyülekezett és Eonnival beszélgettek.
- Ugye megkéred a kezét? - sandítottam a partneremre, mire egy grimasz volt a válasz - Oké, oké - nevettem.
- Ne aggódj, vigyázok rá és nem marad sokáig egyedül - biztosított, mélyen a szemembe nézve. Úgy döntöttem, megbízom benne.
- Mit mondtál neki? - kérdezte Seunghyun, ahogy magához húzott.
- Arra gondoltam, vele maradok, mert Vikivel olyan jól összeilletek - mondtam tettetett komolysággal.
- Hé! - szigorúan összevonta a szemöldökét, mire belecsíptem az arcába.
- Ah, kiyoptaaa! - röhögtem és hogy visszavonjam előbbi kijelentésem, hosszasan megcsókoltam. Órákon át táncolhattunk, de én nem éreztem fáradtságot, olyan volt, mintha a boldogság egészen a felhőkig repített volna, ahogy Bob vállának döntöttem a fejem, aki halkan dúdolt a fülembe.

17. fejezet

Reggel ajtócsukódásra ébredtem, ami szokatlan, mivel vasárnap volt és olyankor Viki nem megy sehova. Álmosan ültem fel az ágyon, amikor beszédhangokat hallottam. Vagyis hozzánk jött valaki. Visszahuppantam a párnára arra gondolva, biztos valami futár vagy a gondnok, de aztán a hang kezdett ismerős lenni.
- Hongki? - ráncoltam a szemöldököm. Odalopakodtam az ajtóhoz és résnyire kinyitottam. De addigra már el is mentek. Több sem kellett, magamra kaptam a kabátom, és úgy ahogy voltam, pizsamában utánuk eredtem.
- Nem vagyok normális - könyveltem el magamban, mivel december közepe volt és olyan -15 fok lehetett. De a barátnőm soha nem megy randira anélkül, hogy bejelentené, és bosszantott hogy titkolja. A telefonom természetesen magammal hoztam, így gondoltam, megér egy próbát ha felhívom. Közben úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy az utcán mindenki engem bámul. Megértem őket. Nem mindennapi látvány egy pizsamában, csizmában és nagykabátban, egy kuka mögött gubbasztó ember. Mikor megálltak a zebránál, felhívtam és vártam a reakcióját. Mivel messze volt, nem hallottam mit mond, csak annyit láttam, hogy idegesen toporzékolva mutatja a telefonját Hongkinak. Aztán felveszi.
- Szia, Reni! - szólt bele feltűnően halkan.
- Te meg hol vagy? Nem mondtad, hogy ma elmész valahova - lekuporodtam a kuka mögé és onnan leskelődtem. Ahogy láttam, hezitált.
- Túl sokáig aludtál, unatkoztam és eljöttem a könyvtárba - válaszolta suttogva, mire leesett az állam.
- Oh, értem. Meddig maradsz?
- Nemtudom, most eléggé belemerültem a tanulásba...
- Akkor elmegyek én is - vágtam rá - Egyedül unalmas itthon - Viki ijedtében majdnem elejtette a telefont, aztán láttam hogy Hongki tátog neki valamit.
- Nem kell! Szóltam Seunghyunnak, hogy menjen el hozzád. - Hongki előkaparta a telefonját és dobott egy sms-t.
- Ah, vagy úgy. Akkor ne maradj sokáig.
- Oké, szia!
- Te kis.... - sziszegtem a fogaim között, amikor leraktam a telefont. Nem zavart volna, ha csak simán elmennek randizni, de miért hazudott? Amikor átértek a zebrán, utánuk eredtem, és tisztes távolból tovább követtem őket, hol egy tábla, hol egy járókelő mögött elbújva. Egy ideje sétáltak már, és még mindig nem álltak meg sehol. Én pedig kezdtem fázni. Aztán megálltak egy mozi előtt és izgatottan beszélgetni kezdtek.
- Áh, szóval közös mozizás! - bólogattam hunyorogva, de a következő pillanatban megcsörrent a telefonom, és valamiért állati hangos volt, szóval fedezékbe kellett vonulnom. Seunghyun volt az.
- Hol vagy? Itt állok a házatok előtt! - szólt bele azonnal felháborodottan.
- Mit keresel nálunk? - kérdeztem vissza, aztán egy hatalmasat tüsszentettem.
- Hogyhogy mit? Hongki hyung írt nekem, hogy jöjjek át, mert vársz! - akkor leesett hogy az előbb kinek is írt Hongki a zebránál.
- Az az alak.... - néztem feléjük, de már sehol sem voltak - Hova tűntek?
- Kik? És te mégis hol vagy? Kezdek fázni! - annyira elgondolkoztam, hogy el is felejtettem, hogy Bob a házunk előtt fagyoskodik.
- Öhm... Én itt vagyok a... - néztem körül, de pechemre nem volt rajtam a szemüvegem és nem tudtam elolvasni a sarkon lévő táblát - Ahjussi! - szólítottam le egy idősebb férfit - Megmondaná, hol vagyok?
Először furcsán nézett rám, aztán megmondta az utca nevét, ami kicsit sem volt ismerős.
- Hogy kerültél oda?
- Alvajáró vagyok.
- Mivan?!
- Ah, nem fontos, majd elmondom, inkább mondd meg, hogy jutok haza! - torkolltam le, mert kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, mivel egy csomóan engem bámultak. Egy elég forgalmas helyen voltam.
- Maradj ott, ahol vagy, máris utánad megyek. Nem hiszem el... - morogta, és lerakta a telefont.
- Aish! - toppantottam egyet mérgesen, aztán tüsszentettem. Majd ismét.
Olyan 10 perc múlva megállt egy taxi a járdánál és kiszállt belőle Seunghyun, majd mondott valamit a sofőrnek. Én előbújtam a rejtekemből - egy szélvédett helyre álltam - majd megpróbáltam nem törődni Bob döbbent tekintetével.
- Mit keresel itt? És miért vagy pizsamában? - kezdett faggatni, de válaszolni nem tudtam, mert egymás után hármat is tüsszentettem és kezdtem igazán vacogni. Behúzott a taxiba és megparancsolta a sofőrnek hogy hajtson olyan gyorsan, ahogy csak tud.
- Azért nem ilyen vészes a helyzet - nyugtatgattam, amikor otthon bebugyolált két pokrócba és csinált forrócsokit, de nem igazán hallgatott rám.
- Akarom tudni, mit kerestél -15 fokban, pizsamában a város közepén? - nyújtotta át a bögrét és leült mellém a kanapéra.
- Nyomoztam - fújtam meg a forrócsokit.
- Minden világos... - bólintott.
- Örülök.
- És megtudhatnám, mi után nyomozott a barátnőm? - feszegette tovább a témát.
- Most mondd, hogy üldözési mániám van, de szerintem Hongki és Viki titkolnak valamit előttem. Ma reggel elmentek és mikor követtem őket, felhívtam Vikit, aki azt mondta, könyvtárban van. Pedig randira mentek. És nem akarják hogy tudjak róla...
Seunghyun türelmesen végighallgatott, aztán fáradtan sóhajtott.
- Üldözési mániád van. - jelentette ki, mire idegesen fújtattam - De komolyan!
- Te tudsz valamit! - támadtam le, mire a szemembe nézett.
- Tudok. De nem mondok semmit.
- Ah, nem hiszem el! - háborodtam fel.
- Ez a büntetésed azért, amit ma csináltál.
- Dehát nincs semmi bajom... - motyogtam, aztán megint tüsszentettem. Nem sikerült meggyőznöm, szóval inkább csendben megittam a forrócsokit, hátha megszán, és elmondja, mire fel ez a nagy titkolózás. De azt várhattam, mert semmit sem mondott, csak leült az asztalhoz egy üres kottalappal és elővette a gitárját.
- Mit csinálsz? - hajoltam fölé kíváncsian.
- Megpróbálok írni valamit - mondta, fel sem nézve a lapjáról.
- Oh, vagy úgy - bólintottam mosolyogva és visszaültem a kanapéra, majd lehalkítottam a tévét és elővettem egy könyvet.
- Mit csinálsz? - nézett rám csodálkozva.
- Gondoltam, ilyenkor nem kéne zavarnom téged - hosszasan nézett, aztán elnevette magát, majd intett a fejével, hogy menjek oda.
- Megnézed?
- Eh? De én nem is értek hozzá - ültem le az egyik székre - Milyen dalt írsz?
- Titok - vigyorgott, mire felhúztam az orrom - Élvezet téged idegesíteni - nevetett.
- Valahogy rájöttem - morogtam és az állam a karomra támasztva néztem, ahogy tovább írja a dalt. Olyan más embernek tűnt, mintha teljesen kizárta volna a külvilágot és csak a dallamokra és a gitárjára koncentrált. Úgy húsz perce nézhettem, amikor felpillantott rám és abban a pillanatban rémülten lerakta a ceruzát.
- Hé! Jól vagy? - kérdezte, leguggolva elém.
- Miért? - értetlenkedtem, és csak akkor vettem észre, hogy folyik rólam a víz, hogy végigsimította a kezét az arcomon.
- Te nem érzed, hogy lázas vagy? - döbbent le. Most hogy mondja, kezdtem egy kicsit furcsán érezni magam. És arra is rájöttem, hogy rázott a hideg.
- Oh, ez... - kezdtem, de félbeszakított.
- Lefeküdni! Most - parancsolt rám.
- Igenis - bólintottam szomorúan és bekullogtam a szobába. Tényleg kezdtem egyre rosszabbul lenni, de ezt a világért sem vallottam volna be. Hiszen egyszer már voltam kórházban, nem akartam még egyszer bekerülni.
Ahogy lefeküdtem és nyakig betakaróztam, Seunghyun hozott egy bögre gőzölgő teát és gyógyszert, és nem mozdult, amíg nem vettem be és a szeme láttára meg nem ittam a teát. Aztán szinte azonnal elnyomott az álom, talán a gyógyszer miatt.
Mikor felkeltem, csurom víz voltam, és szörnyen melegem volt.
- Jobban vagy, Reni? - szólított meg Viki, aki az ágyam mellett ült és a kezem fogta.
- Tudod, nem haldoklok vagy ilyesmi - néztem a kezemre, mire gyorsan elengedte.
- Ani! Rémálmod volt, mert össze-vissza kapálóztál és beszéltél.
- Ah, vagy úgy...
- Seunghyun hívott, hogy beteg lettél, mert minket követtél reggel.
- Mivan? - ültem fel hirtelen és megszédültem - Miért mondta el?
- Reni... - kezdett bele - Én nem akartam hazudni vagy ilyesmi, de tudod, nemsokára itt a Karácsony, és...
- Ah... Aaaaah! - csaptam a homlokomra. Én hülye, rögtön komplikálok. Vagyis most feleslegesen lettem beteg - És Hongki?
- Kint van, a többiekkel.
- Többiek? - csodálkoztam, mire kinyílt az ajtó és beesett rajta az FT Island - Hja! Miért kellett mindenkit idecsődíteni? Csak megfáztam!
- Ne haragudj, hogy aggódtunk! - vágott vissza Jin, mire hitetlenül elnevettem magam.
- Még mindig lázas - tette a kezét homlokomra Hongki.
- Majd elmúlik! - rántottam el a fejem - Nem minden nap kapok életveszélyes tüdőgyulladást, ez csak egy sima megfázás! - ismételtem magam.
- Ezt nem tudhatod! - korholt le Seunghyun komor arccal.
- Jólvan, megértettem - motyogtam.
- Soha nem változol - csóválta a fejét rosszallóan Jin, mire csak fintorogtam egyet.
- Nektek ma elfoglaltságaitok vannak, szóval akár mehettek is! - tessékeltem ki őket kedvesen. A bagázs morgolódva kivonult, csak Seunghyun maradt.
- Te nem vagy a banda tagja? - kérdeztem, amikor leguggolt az ágy mellé. Aztán tüsszentettem kettőt.
- Szörnyű vagy - ráncolta a szemöldökét. Megvontam a vállam és a kezembe vettem egy papírzsepi csomagot.
- Te nem fáztál meg, míg a ház előtt vártál? - néztem rá rövid hallgatás után.
- Ha igen, az a te hibád lesz! - lökte meg a homlokom - Tudod te, milyen gyenge a szervezetem? - adta a felháborodottat.
- Persze, hogy tudom, azért kérdezem!
- Ah, nem is tudom... Mintha lázas lennék... és egy kicsit fáj is a torkom - elkezdte masszírozni a nyakát, amivel szerencsésen a frászt hozta rám. Megfogtam a homlokát.
- Omo! - kaptam a szám elé a kezem - Lázas vagy!
- Dehogy vagyok! - csapott rá a kezemre - Csak vicceltem! Túl hideg a kezed - nevetett ki.
- Aaah, ez nem volt vicces! - dühösen visszafeküdtem a párnámra és nyakig betakaróztam, mert elkezdett rázni a hideg. Halkan nevetett, aztán közelebb hajolt és gyengéden megcsókolt, mire azonnal elöntött a forróság.
- Mi lesz ha most beteg leszek? - vigyorgott szemtelenül és éreztem, hogy az egész arcom lángol - Mentem.  Majd felhívlak! - szólt vissza az ajtóból. Még egy darabig pislogtam a csukott ajtóra a takaró alól, aztán kezdtem komolyan izzadni, és inkább kimentem a konyhába, ahol Viki éppen teát főzött. Nekem.
- Köszönöm! - néztem rá csillogó szemekkel, amikor a kezembe nyomta a gőzölgő bögrét. Egy kicsit meglepte a lelkesedésem, de letudta a lázamnak és leült mellém a kanapéra.
- Meddig lesznek ma elfoglaltak a fiúk? - kérdezte.
- A műsorok forgatása úgy hat körül ér véget. De Hongki lehet, hogy később végez - néztem rá sunyin.
- Mi van?
- Semmi. Hova mentek ma? - kérdeztem két tüsszentés közepette.
- Miből gondolok, hogy elmegyünk valahova? - motyogta rám sem nézve.
- Abból, hogy hallottam, hogy megbeszéltétek.
- Hé! Ne kémkedj! - csípett meg.
- Nem is! De Hongki nem tud halkan beszélni... Szóval hova mentek?
- Nem tudom. Talán moziba - vigyorgott vörös fejjel. Elnéztem volna az elégedett arcát, de inkább visszafeküdtem és a nap többi részét többnyire ágyban töltöttem. Már rosszul voltam a sok teától, de szerintem Viki direkt főzött nekem újra és újra, bosszúból a múltkoriért. Este aztán elment, miután idegességében végigrombolta a lakást. Mivel úgy éreztem, egyre jobban vagyok, nem bírtam már bent ülni tovább, szóval bebugyoláltam magam és gondoltam, elmegyek sétálni egyet. Bár nem igazán szeretek egyedül sétálni, de otthon csak unatkoztam volna. Eldöntöttem, hogy megveszem az ajándékokat, így a plázába mentem. A karácsonyi bevásárlás alkalmával szinte minden üzletben hemzsegtek a vásárlók. Mikor végre beszabadultam egy boltba, szinte azonnal megbántam. Ugyanis belefutottam Seojoon-ba, aki persze azonnal felismert. Karba tett kézzel megállt előttem és kedvesnek nem mondható tekintetével végigmért.
- Unnie, mit csinálsz te itt? - kérdezte olyan hangsúllyal, amitől minden életkedvem elment.
- Öhm... vásárolok? - kérdeztem vissza, ha ez esetleg nem lenne egyértelmű. Valahogy nem volt annyi bátorságom, mint akkor, amikor feltűnően nyomult Seunghyunra.
- Ooh, oppának? -bólogatott lenézően, és kezdtem igen kényelmetlenül érezni magam, tekintve, hogy vagy három évvel fiatalabb nálam.
- Valami problémád van vele? - húztam ki magam. A nagykabátomban és a hosszú sálamban biztos tök idétlenül festettem mellette, aki divatmagazinokból öltözik.
- Seunghyun oppának nincs valami jó ízlése - fintorgott és két ujjával megfogta a sálam, mintha valami fertőző anyag lenne - Vajon mit lát benned?
Erre nem igazán tudtam válaszolni, csak lesütöttem a szemem, elárulva, hogy igazat adok neki.
- Én is veszek neki valamit - jelentette ki, mintha valami hőstettet vinne véghez. Itt már kezdett elegem lenni, szóval összeszedtem minden bátorságom és a szemébe néztem.
- Csak nyugodtan. Szeretnéd, hogy segítsek neked? - nem válaszolt, csak gúnyosan elnevette magát és faképnél hagyott.
- Ki nem állhatom! - morogtam és már semmi kedvem nem volt vásárolni, szóval átverekedtem magam a tömegen és kimentem a boltból. Egy darabig elmerengve bolyongtam a plázában, aztán beültem egy étterembe, de nem volt étvágyam, így csak rendeltem egy üdítőt. Kedvetlenül pöckölgettem a szívószálam, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem.
- Jaejin hyung ott járt náluk, de nem volt otthon senki? - a hang irányába fordultam, és megláttam Seunghyunt, úgy öt méterre tőlem, egy üzlet kirakatát nézegetve - Hova mehetett? Még nem gyógyult meg... Várj, mit keresett ott? - aztán meglátott a kirakat üvegében és azonnal felém fordult - Ah! Itt van, itt van! - lerakta és rosszalló képpel hozzám lépett.
- Mielőtt bármit is mondanál, már semmi bajom! - emeltem fel a kezem védekezően, amikor már nyitotta volna a száját, hogy leszidjon - De te mit csinálsz itt?
- Ajándékot akartam venni, de ebben a tömegben... Ráadásul egy csomóan felismertek és nem tudok úgy bemenni egy üzletbe, hogy ne támadnának le autogramokért. Bár... - simogatta meg a nemlétező kecskeszakállát - Ez is csak azt mutatja, hogy népszerű vagyok.
Próbáltam köhintésnek álcázni a nevetésem, de mivel egy felháborodott pillantást kaptam cserébe, szerintem nem sikerült.
Mikor megittam a narancslevem, hazafelé vettük az irányt.

- Oh, Viki még nincs itthon - szóltam amikor láttam, hogy zárva van az ajtó - Öhm... - néztem óvatosan Seunghyunra, aki zsebre dugott kézzel állt mellettem - Nem akarsz bejönni? Nincs kedvem egyedül otthon ücsörögni.
- Hmm... nem is tudom. Igazából programom van egy lánnyal - mondta tanácstalan arcot vágva.
- Oh, vagy úgy... - bólintottam görcsbe rándult gyomorral. Valószínűleg lefehéredtem.
- Még mindig beteg vagy? - vágta be az ártatlan fejet, és a képembe hajolt. Összeszorítottam a szám, jelezve hogy nem vagyok hajlandó megszólalni. Elnevette magát és hosszasan megcsókolt.
- Reni, te ilyen embernek nézel? Nincs programom! Túl hiszékeny vagy.
- Aish! - ütöttem meg a vállát - Ne szórakozz velem! Egyébként miért ne lehetne programod egy lánnyal? Hiszen vannak barátaid - mentegetőztem.
- Ha lenne, lemondanám - jelentette ki nemes egyszerűséggel. Nem válaszoltam, csak kalapáló szívvel kinyitottam az ajtót. Az üldözési mániám igazán elmehetne mást boldogítani.
- Várj, kapcsolok villanyt - mondtam, és eltapogattam magam a konyháig. Nem tudom, kinek az ötlete volt ilyen messzire rakni a kapcsolót. Úgy három lépés után belerúgtam valamibe, ami zajosan gurult tovább a padlón - Áu! Mi ez? - végre elértem a villanykapcsolót és mikor világos lett, nagy megdöbbenéssel vettem észre, hogy az edények többsége a földön hever.
- Mi történt itt? - szörnyedt el Seunghyun, de én is ugyanolyan tanácstalanul álltam ott.
- Betörtek volna? - rémültem meg és berontottam a szobába megnézni hogy elvittek-e valamit, de amint beléptem, megint belerúgtam valamibe... Vagyis valakibe.
- Viki! - kiáltottam fel, amikor villanyt kapcsoltam. Felsegítettem a földön fekvő barátnőmet, aki elég ziláltnak tűnt, és ahogy láttam, sírt - Mi történt?
- Reniiiii! - szinte azonnal elsírta magát és a nyakamba borult, mire egyre jobban megrémültem.
- Mi az? Mi a baj, mondd már! - toltam el magamtól - Összevesztetek Hongkival? Mi ez a nagy kupi?
- Reni.... - csitított Seunghyun, mert Viki annyira sírt, hogy még levegőt is alig kapott. Leültettem a kanapéra és megvártuk, amíg valamennyire megnyugszik.
- Jól vagy? - guggolt le elé aggódó arccal Bob.
- Mi történt? - kérdeztem halkan. Mély levegőt vett, és a sírástól kicsit csukladozva kifújta az orrát.
- Elmentünk moziba Hongkival. Egész idő alatt nagyon aranyos volt, és a filmet is élveztük - mosolyodott el halványan - Aztán elmentünk egy étterembe és... és ott... ah... - a tenyerébe temette az arcát.
- Mi történt ott, Viki? - unszoltam.
- Túlságosan boldog voltam vele és hirtelen megcsókoltam - mondta, a végét már alig hallhatóan. Seunghyun eltátotta a száját, én pedig a szám elé kaptam a kezem.
- És Hongki hyung? Visszautasított? - kérdezte Bob.
- Ani... Mert a következő pillanatban elfutottam - mondta megsemmisülten barátnőm. Még mielőtt jelet adhattunk volna a felháborodásunknak, folytatta - Aztán, amikor megálltam a házunk előtt, hogy előkaparjam a kulcsom, egy lány állt meg mellettem, kezében egy fényképezőgéppel. Azt mondta, látta mit tettem, és a képeket már elküldte egy ügynökségnek.
- Úristen.... - szörnyedtem el.
- Mikor utána szaladtam, az utolsó pillanatban elmenekült és nem értem utól.
- Ebből baj lesz - mondta Seunghyun és egymásra néztünk.
- Mit csináljak?! - esett kétségbe barátnőm és megint sírni kezdett. Már sejtettem, miért hever minden szanaszét a konyhában. Ahogy őt ismerem, idegességében minden pulton heverő tárgyat a földre lökött.
- Szóltál erről Hongkinak? - kérdeztem, bár szinte biztos voltam a válaszban. Megrázta a fejét.
- Már többször is hívott, de nem vettem fel. Mit mondjak neki? Most képtelen vagyok beszélni vele! - úgy tűnt, nem tudta abbahagyni a sírást, olyan erősen szorította a zsebkendőt, hogy elfehéredtek az ujjai.
- Nyugodj meg - öleltem meg, miközben erősen járt az agyam azon, hogyan tovább - Szeretnéd, hogy elmenjek és beszéljek vele én először?
- Ühm... - dönnyögte remegő hangon. Seunghyunra néztem, aki mosolyogva bólintott.
- Majd én itt maradok vele.
Elengedtem Vikit, aki felhúzta a lábait és homlokát a térdeire hajtva próbált mély levegővételekkel lenyugodni. Felkaptam a kulcsom és már rohantam is ki, miközben tárcsáztam Hongkit. Szinte azonnal felvette.
- Beszélnünk kell! - jelentettem ki. Nem kérdezősködött, csak annyit mondott, hogy találkozzunk náluk.
Míg úgy rohantam hozzá, ahogy csak tudtam, mindenféle gondolat kavargott a fejemben. Teljesen átláttam a helyzetet és nem volt kérdés, hogy barátnőm magát hibáztatja. Hiszen ha a kép napvilágot lát, azt nem lesz egyszerű eltusolni.
Lihegve megálltam az épület előtt és megnyomtam a csengőt. Hongki a lakásuk előtt várt, kezében a telefonját szorongatva. Látszott rajta, hogy ideges. De ő teljesen más miatt, mint én.

- Viki mindent elmesélt - ültem le a kanapéra törökülésben és ő is felült velem szemben - Hongki! - mondtam hirtelen, mire félve rám pillantott - Baj van... úgy értem, történt valami, miután Viki hazaért.
- Eh? - döbbent le. Elmeséltem neki, hogy egy lesifotós lefényképezte őket, mire Hongki arca egyre dühösebb lett, míg végül felpattant és a kabátjáért nyúlt.
- Hja! Hova mész?!
- Nem nyilvánvaló? Meg kell keresnem!
- Mégis hogy? A lány semmit sem árult el magáról! - álltam fel én is.
- De akkor mi lesz most?! - tehetetlen dühében beleütött egyet a falba - Ha kijön az a kép, többé ki sem teheti a lábát az utcára anélkül, hogy ne támadnák le a rajongók... És lehet hogy a címetek is nyilvánosságra kerül, mert követte őt.
A döbbenettől megszólalni sem tudtam. Hongkinak eszébe sem jutott, hogy mi lesz az ő hírnevével, csak is Viki miatt aggódott. Odaléptem hozzá és bátorítóan megszorítottam a kezét.
- Gyere vissza velem. Beszéljetek.
- Dehát hiába hívtam, nem vette fel. Biztosan nem akar látni - sütötte le a szemét.
- Hongki, ha most nem mész el hozzá, ki tudja meddig fogja magát hibáztatni! Menjünk, jó?
Habozva nézett egy darabig, aztán felvette a kabátját és felkapott egy sapkát.
Visszafele kocsival mentünk, és ha nem szólok időben, Hongki minden piros lámpán áthajt. Mikor beléptünk a lakásba, Seunghyun a kanapén ült és éppen próbálta rávenni Vikit, hogy igya meg a kakóját. Halkan mentünk be, így észre sem vettek.
- Idd meg! A meleg majd egy kicsit megnyugtat - unszolta.
- De semmi nem megy le a torkomon - szipogott barátnőm és biztos voltam benne, hogy megint sírt. Hongki arcán egyszerre volt aggodalom és tehetetlenség. Gyengéden előrelöktem, mire Viki és Seunghyun észrevettek minket. Viki szinte abban a másodpercben lefehéredett, úgy nézett ki, mint aki egy hónapig semmit nem evett. A száját harapdálva nézte a földet és sűrűket pislogott.
- A-Annyeong - köszönt esetlenül Hongki és odalépett hozzá. Elvette a bögrét Seunghyuntól és felé nyújtotta - Meg kell innod - Viki még mindig nem tágított - Aish, megiszod! - nyomta a kezébe. Barátnőm remegő kézzel szorongatta a kakaót.
- Ne haragudj - mondta elhaló hangon - Miattam... Ebből botrány lesz!
- Megoldom! - vágta rá Hongki, mire Viki meglepetten felnézett rá. Mióta megjött, akkor először emelte fel
a fejét - Majd megoldjuk valahogy. Ez nem a te hibád. Csakis a lányé, aki szórakoztatónak tartja felbolygatni mások életét - mondta ökölbe szorított kézzel - Szóval ne tedd tönkre magad.
Mosolyogva néztem Hongkit és Vikit, aki alig láthatóan, de bólintott.
- Akkor most idd meg a kakód! - parancsolt rá, mire szinte egy húzásra bedöntötte magába az italt - És irány az ágy. Holnap pedig majd jön a többi - bíztatóan rámosolygott, pedig biztos voltam benne, hogy ő is tele van aggodalommal, ahogy a szobában mindannyian.
Mikor a fiúk elmentek, mindketten ágyba bújtunk és ezekkel a gondolatokkal nyomott el minket az álom.
Másnap reggel csörömpölésre ébredtem. Viki éppen szedte össze maga után a roncsokat, az edényeket, amiket előző este levert a pultról.
- Jó reggelt - köszöntem és fürkésző tekintettem néztem - Hogy vagy?
- Jobban - mosolygott haloványan. Biztos nem tudott aludni - Hongki felhívott és azt mondta, ma menjek be én is veled dolgozni.
- És bejössz, ugye? - karoltam belé, mire bátortalanul bólintott.
- Ami a képet illeti... - kezdte.
- Szerintem nem lesz benne a mai számban. Bármilyen újság is legyen, az utolsó pillanatban nem rakják bele.
- Ühm...
- Mit akarsz enni? Bundáskenyeret?
- Nekem mindegy, de mivel te bundáskenyeret akarsz, együnk azt - mondta, teljesen átlátva rajtam.
Csendben megreggeliztünk, aztán felöltöztünk és elindultunk. Az utcára érve viszont azonnal megtorpantunk. A szemközti oszlopon a saját arcképünket láttuk viszont.
- Ez mi? - döbbentem le. Egy plakát volt, két képpel. Az egyiken én és Seunghyun, a másikon Viki és Hongki, ahogy megcsókolják egymást. A rémülettől tágra nyílt szemekkel bámultunk a képen lévő szövegre:
'Az FT Island gitárosa és énekese két külföldi lánnyal jár! Íme a bizonyíték!'
Hongki és Viki képe alá még ezt írták: 'Lee Hongki barátnője nem valami visszafogott. Nyilvánosan megcsókolta az énekest, ami még magát, az idolt is meglepte.'
Kétségbeesetten Vikire néztem, és ő vissza rám. Aztán egy lány lépett oda hozzánk, mire Vikinek azonnal eltorzult az arca a dühtől.
- Te vagy az! - mutatott rá, és én sejtettem, kire gondol.
- Mit szóltok? - kérdezte, büszkén kihúzva magát - Mivel nem kerülhetett be a mai számba, minden követ megmozgattam, hogy a hír minél előbb napvilágra kerüljön. Hát nem vagytok boldogok?
- Mire jó ez neked?! - kiáltott rá Viki és lefogtam, mielőtt megüti, bár magamat is nehéz volt visszafogni. Egyre több ember gyűlt oda körénk, legtöbbjük fiatalabb lány, akik ránk mutogattak, majd a plakátokra.
- Mivel kényszerítettétek őket, hogy veletek járjanak? - kérdezte a lány lenézően, aki nem lehetett idősebb 25-nél - Gondolom, hírnévre vágytatok. Hát tessék. Én csak besegítettem! - mutatott a plakátra.
Oldalról meglökött valaki, aztán sorban lökdösni kezdtek, a 'ribanc' mindenféle jelzőjével ellátva minket. Képtelenség volt kiszabadulni akkora tömegből és egy járókelő sem tűnt úgy, hogy segíteni akarna. Mikor az egyik rajongó éppen meg akarta dobni egy paradicsommal Vikit, egy kiáltást hallottunk.
- Elég legyen! - a hang irányába néztünk. A járdán ott állt az egész FT Island, mire a lányok sikoltozni kezdtek.
- Befejeznétek? - kérdezte lángoló szemekkel Seunghyun.
- Boldoggá tesz titeket, hogy tönkreteszitek valakinek az életét? Nem emlékszem, hogy ilyen rajongóink lettek volna - mondta dühtől remegő hangon Hongki.
- Oppa! Nem kell tovább színészkednetek! Tudjuk, hogy kényszerítenek titekek! - kiáltotta mellettem egy lány, és megrángatta a karom.
- Kényszerítenek? - kérdezett vissza hitetlenül Seunghyun - Nem emlékszem semmi ilyesmire. De ha nem engeded el most azonnal, rajongóként nem fogod belopni magad a szívünkbe - figyelmeztette, mire a lány lángoló arccal elengedett.
Hongki áttört a tömegen és megállt Viki mellett.
- Az erőszakos lányt, aki a képen van Vikinek hívják. És ő a barátnőm! - emelte fel a hangját és megfogta Viki kezét, aki összerándult ijedtében - Akit ÉN választottam! Soha nem kényszerítettek bele egyetlen kapcsolatba sem!
Seunghyun követte Hongki példáját és mellém lépve felemelte az összekulcsolt kezünket.
- Ő itt a menedzserünk! A barátnőm, akit szeretek! Valami baj van vele? Senki nem kényszerít rá titeket, hogy a rajongóink legyetek - megszorította a kezem, és ahogy ránéztem, láttam, hogy szinte felrobban a visszafolytott dühtől.
- Nem érdemelnek meg titeket, oppa!
- Ezt miért ti döntitek el? - kérdezte Minhwan - Nektek nem az a dolgotok, hogy minket támogassatok?
- Az ilyen dolgokkal nem inkább az ellenkezőjét teszitek? - szólt Jin is.
- Ha egy idolnak barátnője van, anélkül kritizáljátok, hogy megismernétek. Ezzel nem csak a lánynak

ártotok, hanem az idolnak is. És ez boldoggá tesz titeket? - mondta higgadtan Jonghoon. A rajongók nem szóltak, csak haragos pillantásokkal illettek minket.
- Menjünk - húzott ki a tömegből Seunghyun és a járda mellett álló furgonhoz vezetett. Mindenki beszállt és az ügynökségig senki nem szólalt meg. Közben észrevettem, hogy Hongki nem engedi el Viki kezét. Mikor beléptünk az irodámba, Viki megtorpant és a Hongkival összekulcsolt kezére pillantott. Hongki ugyanígy tett, de ahelyett, hogy elengedte volna, rámosolygott értetlenül pislogó barátnőmre.
- Nem szoktak semmibe belekényszeríteni és nem is hazudok - mondta, a rajongók előtt tett kijelentésére utalva. Aztán mindenki nagy megdöbbenésére közelebb hajolt hozzá és megcsókolta. A szám elé kaptam a kezem és muszáj volt elnevetnem magam. Még én is zavarba jöttem, olyan aranyosak voltak, ahogy Viki vörös képpel mosolyog a cipőjére. Elkaptam róluk a tekintetem és Seunghyunra néztem.
- Köszönöm - suttogtam és a vállába fúrtam a homlokom, mire nyomott egy puszit a fejemre és megölelt.
- Jólvan! Elég lesz! - vetett véget a meghitt pillanatnak Jin és tapsolt kettőt.
- Azért itt nincs vége - mondta komoran Jonghoon.
- Csak idő kell nekik és megnyugszanak - mosolygott ránk bíztatóan Minhwan.
- Engem ne bátorítsatok! Én vagyok a menedzser! - emlékeztettem őket és kihúztam magam, de senki nem vett komolyan.
- Te jelenleg inkább vagy egy áldozat, mint menedzser - paskolta meg a fejem Seunghyun és kénytelen voltam igazat adni neki.
- Menjetek próbálni! - tereltem el a témát magamról és kitessékeltem őket az irodámból. Viki még mindig ugyanolyan vörös fejjel álldogált ott, mint aki megszobrosodott.
- Viki! - csettintettem vigyorogva. A következő pillanatban a nyakamba ugrott - Hja! Mi van? - ijedtem meg.
- Láttad? Láttad? - nézett rám csillogó szemekkel, mire elnevettem magam.
- Igen, láttam - mosolyogtam - Te pedig látod ott azt a rengeteg mappát? - mutattam az asztalomon heverő kupacra - Segítened kellene - ezzel sikeresen letöröltem a vigyort az arcáról. Kelletlenül leültünk és belevágtunk a végtelennek tűnő papírmunkába.

16. fejezet

Reggel kómásan ébredtem, és míg nem nyitottam ki a szemem, azt sem tudtam, mi nehezedik rám. Aztán hirtelen minden eszembe jutott az estéről. Seunghyun még aludt, hason fekve, miközben fél karjával átölelt. Mikor egy mélyet szuszogott, megijedtem, hogy felkel, én meg őt bámulom, szóval megpróbáltam kikászálódni az ágyból. De az nem ment olyan könnyen, ugyanis valahogy belecsavartam magam a takaró egyik felébe és ahogy megfordultam, csak még jobban belegabalyodtam. Addig fészkelődtem, míg nem tudtam tovább és legurultam az ágyról. Elég nagyot puffantam, mert nem valami alacsony az ágyam. - Igazából Vikinek adtam az enyémet, ami alacsonyabb volt, mert rendszeresen leesik éjszakánként. -
Seunghyun álmosan nyöszörgött egyet és elkezdte tapogatni magát, majd mikor észrevette, hogy nincs meg a takaró, kinyitotta a szemét és oldalra nézett. Aztán felült, és amint meglátott a földön fetrengve a takaróban, mintha egy kényszerzubbony lenne rajtam, kitört belőle a röhögés. Dühösen fújtattam és felkeltem, levakarva magamról a takaróm.
- Neked is jó reggelt - motyogtam. Elég tébolyultan nézhettem ki.
- Egy kicsit ijesztően festesz - mosolygott, ahogy szemöldökét összevonva végigmért. Törökülésbe vágtam magam és megvontam a vállam.
- Nem hiszem el, hogy ruhában aludtam - néztem végig magamon. Felálltam, de ahogy előre akartam lépni, a lábam beleakadt a takaróba és előreestem. Pontosabban Bobra.
- Oké, most aludj el és kelj fel megint, hátha nem leszel ilyen szerencsétlen - javasolta megpaskolva a karom.
- Szívesen tenném, de...- néztem az órára, aztán felsikoltottam - Te jó ég! Már ezer éve ott kellene lennünk!
- Hol? - pislogott álmosan, aztán észbekapott és szinte együtt pattantunk fel. A főpróbák már egy órája elkezdődtek és a telefonom látva ezt senki más nem felejtette el.
- Ah, mit kapunk mit ezért? - gyorsan magamra kaptam a kabátom és a cipőm. A hajam csak gyorsan átfésültem az ujjaimmal és már az ajtónál is voltam, mikor ő még csak akkor mászott ki a szobából.
- Gyere már! - sürgettem.
- Nyugi, máskor is késtem már el!
- De én még soha! És gyalog is kell mennünk... Jól futsz?
- Ilyen lábakkal? Viccelsz? Kétszer lehagylak. De miért nyújtasz?
- Be kell melegítenem, nem? - elég furán nézett rám.
- Tudod, taxit is foghatunk - szólt, mikor leértünk a lépcsőn - Éppen ott jön egy.
- Ah, hála az égnek - sóhajtottam fel. Megparancsoltam a sofőrnek, hogy menjen amilyen gyorsan csak tud. Biztos elég ijesztően festettem, mert még a piroson is majdnem áthajtott.
Mikor megérkeztünk a stadionhoz, zakatoló szívvel siettem a csarnokba, és azon gondolkoztam, hogy magyarázom ki magam.
- Elnézést a késésért! - álltam meg lihegve a színpad előtt.
- Hja! Hol voltatok?! - jött le dühösen Hongki a színpadról.
- Komolyan, mit csináltatok eddig?! - trappolt felénk Viki is. Te jó ég! Viki!
- Viki! Úristen! Jól vagy?! Hol aludtál? Nem jöttél haza?!
- Nyugodj meg és lélegezz! - a fejemet látva azonnal elmúlt a haragja és kiröhögött.
- Ah, bocsi - elengedtem a vállát, amit addig ráncigáltam. Nem tudtam diszkréten megbeszélni vele a dolgokat, mert a csapat többi tagja számon kérően nézett ránk. Hongki karba tett kézzel, haragos pillantásokkal illetett engem és Seunghyunt. Sűrűket bólogatott, ahogy kettőnk között kapkodta a tekintetét.
- Hja, Hongki - szóltam rá - Ne kreálj furcsa sztorikat magadban!
- Miről beszélsz? - adta az ártatlan és közelebb jött - Csodálkozol? Együtt voltatok az éjszaka és még el is késtek reggel.
- Miből gondolod, hogy együtt voltunk? - motyogtam nem túl meggyőzően - Na és ti? Nálad volt Viki, nem?
Most rajta volt a zavarba esés sora.
- Mikre gondolsz? - pislogott sűrűket sértett arccal.
- És te mikre gondolsz? - vágtam vissza. Egy pár pillanatig farkasszemet néztünk, aztán barátnőm közbelépett.
- Elég! - szólt határozottan, mire észbe kaptam.
- Igaz is! Nektek próbálnotok kell! Irány a színpadra - a kezem ügyében lévő Jonghunt és Minarit előre tolva felparancsoltam őket.
- Hé, meg sem magyarázod? - kérdezte durcásan Jonghun.
- Miért kellene? - fordítottam el a fejem és a szemem sarkából láttam, hogy vigyorog. Mikor nagy nehezen végre elkezdték a próbát, fáradt sóhajjal ledobtam magam az egyik székre a sarokban, ahol nem voltam a szemük előtt. Viki azonnal leült mellém.
- Ne haragudj - néztem rá bocsánatkérően, mire felkuncogott - De tényleg... Hol voltál?
- Hát az úgy volt, - egy pillanatra a színpadra nézett - hogy elmentem sétálni és találkoztam Hongkiékkal. Leszidtak, hogy sötétben miért mászkálok egyedül, mire mondtam, hogy Bob nálatok van.
- Hja, miért mondtad el nekik?
- Mit mondhattam volna? Úgyis rájönnek - védekezett. Lemondóan bólintottam - Aztán elhívtak hozzájuk - vigyorodott el - Tényleg csak beszélgettünk - adott nyomatékot a szavainak.
- Kik? - kérdeztem, mire elvörösödött - Ooh, értem.
- Hwa, látnod kellett volna! - jött lázba hirtelen, amitől egy kicsit megijedtem - A kanapén ültem, és Hongki előttem ült a szőnyegen törökülésben és úgy beszélgettünk. Azt hiszem, túl sokat beszéltem - húzta be a nyakát aranyos mosollyal, én meg felnevettem. Vagyis képes volt megszólalni mellette. Ezt jó tudni - Aztán elment teát csinálni, én meg valahogy akkor aludhattam el.
- Mi az? Vagyis a kanapén aludtál? - adtam a csalódottat, mire a karomra csapott - Áu!
- Vagyis Bob nem? - fogta meg a lényeget. Az egész arcom lángolni kezdett.
- Jogomban áll hallgatni - jelentettem ki. Erre kikerekedtek a szemei - Hé! Csak együtt aludtunk!
- Aha - debil röhögést hallatott, mire felvont szemöldökkel meredtem rá.
- És... - kezdtem és zavaromban elkezdtem a lábam vakargatni.
- Ééééés? - unszolt.
- Megcsókoltam - mondtam, miközben a tenyerembe temettem az arcom.
- Meg... mi? Te? Te őt? - hápogott és attól féltem, szétrobban az örömtől. Aztán ezt az örömöt úgy vezette le, hogy elkezdett csapkodni.
- Hé! Ne üss már! Hallod?! Viki!
- Miért verekedtek? - lépett elénk Hongki.
- Mert egy szadista - simogattam meg a karom.
- Nem vagyok! - megint megütött, mire Hongki felnevetett. Mikor szúrós pillantásokkal illettem, megköszörülte a torkát.
- Megérdemled... Egy fiú miatt megfeledkeztél róla.
- Hja! - álltam fel dühösen, aztán rájöttem hogy igaza van. Az orrom felhúzva visszaültem és egy ideig nem szólaltam meg.
A próbák elég sokáig elhúzódtak, míg minden tökéletes nem lett. Aztán kaptak pár óra szünetet az élő fellépés előtt. Fáradtan dobták le magukat az öltözőben lévő székekre.
- Oké, a sminkesek és a fodrász egy óra múlva jön - tájékoztattam őket a noteszem nézve.
- Azért lett ilyen későn vége, mert elkéstetek! - okolt minket Jin.
- Mondtam már, hogy bocsánat... - vágtam vissza.
- Még nem mondtad - figyelmen kívül hagyva a megjegyzését leültem Seunghyun és Hongki közé és az asztalra hajtottam a fejem.
- Mi az? Mit csináltál alvás helyett? - csipkelődött Hongki, mire sípcsonton rúgtam.
- Beszélt álmában - mondta hirtelen Seunghyun.
- Nem is! - tagadtam.
- Mit mondott? - kíváncsiskodott Minhwan.
- Nem értettem - rázta a fejét - És meg is rúgott - mutatott a csípőjére.
- Hagyd abba! - ugrottam fel idegesen - A csókról esetleg nem akarsz beszámolni?! - szaladt ki a számon- Ah..... - ebbe ő is belevörösödött. Végülis hülyeséggel ugratott, én meg felhúztam magam.
De nem hagyta annyiban.
- Gondoltam, majd te elmondod, ha már te kezdted - mondta lazán, a székén dülöngélve. A többiek elkerekedett szemmel néztek rám, és szerintem eléggé élvezték ezt a gyerekes vitát. Szemtelen félmosolyra húzta a száját és az alsó ajkába harapott.
- Ha ennyire zavar, miért hagytad magad? - vágtam vissza és lángoló fejjel kitrappoltam. Még hallottam, hogy Jin megkérdezi hogy 'mi utött belé?'. Igazából én sem tudom. Talán dilidokihoz kéne mennem.
Felültem az oldalsó kis színpadra és a munkában lévő staffosokat néztem. Pár perc múlva már Hongki is ott ült mellettem.
- Szóval te vagy az irányító fél - jegyezte meg csak úgy mellékesen, miközben a lábát lóbálta. Felsóhajtottam és lehorgasztottam a fejem, mire a hajam az arcomba hullott. Így legalább el tudtam rejteni a mosolyom - Te vagy az alfahím - ahogy visszatartotta a nevetését, megremegett a hangja.
- Hja, Hongki - néztem rá hitetlen mosollyal - Még mindig lány vagyok!
- Oké, oké - vont vállat - Ott jön az elnyomott fél - bökött a fejével a közeledő Seunghyun felé és leugrott a színpadról, kettesben hagyva minket.
- Mit mondott Hongki hyung? - ráncolta a szemöldökét.
- Nem kell mindenről tudnod.
- Tényleg? Azt hittem, mi amolyan 'mindent megosztunk mindenkivel' pár vagyunk.
- Nem. Mi amolyan 'hozzuk zavarba a másikat' pár lennénk.
- Oooh - bólogatott, aztán elnevettük magunkat.
- Bocsi - néztem rá - Túl messzire mentem. De élvezet volt a vörös fejed nézni.
- Persze, hisz én is szeretlek beégetni  - mondta tárgyilagosan - Pontosan mióta vagy ilyen gyerekes?
- Nem vagyok!
- Jó, nem vagy - vetett véget a vitának és megpaskolta a fejem, aztán észrevett valamit - Viki hova szalad? - én is odanéztem. Barátnőm a mosdók felé futott, vagyis inkább csak nagyon sietett. Csodálkozva felhúztam a szemöldököm.
- Mindjárt jövök - leugrottam és utánasiettem, de félúton beleszaladtam Hongkiba - Mi a baj?
- Nem tudom, csak kiszaladt - csóválta a fejét tanácstalanul.
- Ugye nem mondtál neki semmit?
- Mit mondtam volna? Csak elhívtam enni. Aztán kiszaladt.
- Értem... Várj! - állítottam meg, mikor elindult volna - A női mosdóba ment.
- Oooh, oké.
Mikor benyitottam, csak az egyik fülkét találtam zárva.
- Viki - szóltam halkan - Minden rendben?
- Persze, csak nem érzem jól magam - kinyitottam a fülke ajtaját. A vécé fölé görnyedt, fél kezével hátrafogva a haját - Miért most kell gyomorrontást kapnom?
- Ettél valamit a fiúknál?
- Reggel én ettem fel a fél menüt - fintorgott.
- Úh - húztam el a szám és leguggoltam mellé. Elkezdtem simogatni a hátát - Haza kellene menned.
- De ma van a koncert!
- Én is tudom, de míg itt leszel, egy csomóra eljuthatsz. Mi van, ha a koncert közepén dobod ki a taccsot?
- Aigoo... - sóhajtott és lebiggyesztette a száját.
- De tudod mit? Hazamegyek veled! - mosolyogtam.
- Te vagy a menedzser, hogy jöhetnél?
- Már minden készen áll, a többi nem az én dolgom. Na? - kelletlenül bólintott - Akkor gyere és igyál egy pohár vizet, aztán megyünk.
Visszamentünk az öltözőbe és amíg hoztam neki vizet, a fiúk szabályosan letámadták.
- Minden oké? - kérdezte aggódva Seunghyun.
- Persze, csak gyomorrontás - bólintott barátnőm mosolyogva - De haza lettem küldve.
- Tessék - nyújtott felé Jonghun egy dobozos citromos teát. Minari azt mondta, egyen ginseng levest. Nem tudom, miért. Végülis nem megfázott, hanem gyomorrontása volt.
- A ginseng nem jó! - szállt vitába Jin - Hagymalevest kell ennie! - erre Viki fintorogva kinyújtotta a nyelvét. Jót mosolyogtam rajtuk. Amíg a kabátomat kerestem, vagy hatféle levest ajánlottak be neki. Szegény szerintem még csak gondolni sem tudott a kajára.
- Tessék - Hongki körbetekerte a minimum két méter hosszú koponyás sáljával, amitől alig látszott ki a feje.
- Komolyan. Gyomorrontás, Hongki. Gyomorrontás - ismételtem meg, de ő csak elégedetten nézte művét - Jó, most akkor csak megfullad - néztem rá, és nem tudtam eldönteni, a levegőhiánytól vagy Hongki miatt volt vörös.
- Egyél hínárlevest! - csettintett Seunghyun, győzedelmes fejet vágva.
- Az másnaposságra van - intettem le - De még mindig ez a leghasználhatóbb ötlet - Viki már a hasát fogta, szóval magamra kaptam a kabátom, mielőtt rosszabbul lesz.
- Te is mész? - csodálkozott Minhwan.
- Igen. Nem akarom egyedül hagyni - böktem az ajtón kilépő barátnőm felé.
- Nem vagyok ovis! - szólt vissza, mire elnevettük magunkat. Ezt akkor mondja, mikor látta magát kívülről. Úgy topogott, mint aki most tanult meg járni. Szerintem nem látott a sáltól.
Gyorsan fogtunk egy taxit, szerencsére nem kellett sokáig várni rá. Szórakozottan piszkálta a sálját, én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy úgy néz ki, mint akinek eltört a nyaka és a sállal akarják a helyén tartani.
- Ez Hongkié - mutatott rá vigyorogva. Elnevettem magam, mert a csillogó szemeivel egy nyalókával dicsekvő ötévesre emlékeztetett.
- Ott voltam, mikor odaadta. Azért levegőt kapsz?
- Ühüm. De azt hiszem, egyre rosszabbul leszek - megsimogattam a karját, mintha az segítene.
- Kisasszony, tartson ki hazáig - mondta a sofőr nem valami kedvesen.
- Ahjusshi, maga csak vezessen! Ezt nem lehet irányítani mint a kocsit. Viszont maga tud gyorsabban hajtani, nem? - erre csak morgott egyet, és egy kicsit rátaposott a gázra.
Otthon ágyba parancsoltam és adtam neki gyógyszert. Estére be is lázasodott, vagyis nem egyszerű gyomorrontása volt, hanem elkapott valami vírust.
- Aaaah, nem hiszem el! - rugdosta a takarót magán. A koncert már egy órája ment.
- Ha hisztizel, attól jobb lesz? - egy újabb bögre teát raktam le az éjjeliszekrényére.
- Egy életre megutáltam a teát.
- Csak még ezt, aztán aludj, jó?
- Oké, oké... - szörnyen fehér volt az arca és izzadt is - El fogod kapni tőlem.
- Hah - nevettem fel - Én biztosan.
Letusoltam és én is ágyba bújtam, mert valamiért fáradtnak éreztem magam. Mire kiértem a fürdőből, Viki már aludt, a sálat szorongatva. Vajon mennyire tartaná betegnek Hongki, ha meglátná?
Reggel kétszer olyan fáradtan keltem, mint ahogy lefeküdtem, mert barátnőm éjszaka ötpercenként ment ki vécére a sok teától. De a jó hír, hogy már nem volt olyan pocsékul.
- Még ma maradj itthon, majd átküldök valakit - mondtam sejtelmes mosollyal. A kanapén ült egy pokróccal a hátán és a tévét kapcsolgatta. A kijelentésemre összehúzta magát, rámmeresztve nagy barna szemeit - Mentem! Ha nem érzed jól magad, csak riassz!
- Szia - integetett bambán, fátyolos szemekkel. Szerintem fejben már Hongkinál járt.

Korán beértem az irodába és vártam a fiúkat, mert nem beszéltünk, mióta elváltunk tegnap. Érdekelt, hogy ment a koncert, így írtam nekik üzenetet, hogy jöjjenek be kilencre. De csak vártam és vártam, még hívtam is őket, de nem vették fel. Kezdett elfogyni a türelmem és mivel meguntam az egy helyben ücsörgést, elindultam hozzájuk. Gyalog durván húsz perc volt az út és a november ellenére, megizzadtam, mire odaértem. Meg sem próbáltam csengetni, csak fogtam magam és bementem a kulcsommal. Síri csend fogadott a lakásban.
- Tutira alszanak - motyogtam. A kulcszörgésre Pri, Madonna és Sungho csaholva előjöttek és össze-vissza pattogtak körülöttem - Annyeong. Hát a hétalvó gazdád? - vettem fel Prit, mire megnyalta az arcom. A hátsó szoba felé vettem az irányt, hogy a két maknae-val kezdjem az ébresztőt. Beosontam és megálltam a nyakig betakarózott Seunghyun előtt. Pár másodpercig haboztam, mert olyan békésen aludt, hogy majdnem meghatódtam. De a következő pillanatban lerántottam róla a takarót, aztán felsikoltottam, mert boxerban volt. A sikításra ijedten felkiáltott és felpattant, aztán Minari ugyanígy, mint akinek valami rémálma volt.
- Aigoo, takard be magad! - parancsoltam Bobra, miközben eltakartam a szemem. Aztán nem bírtam ki és ránéztem. Félig nyitott szájjal bambán pislogott rám, mintha nem fogta volna fel, hogy ott állok előtte.
- Hja!!! - kiáltotta el magát.
- Reni, mit keresel itt???? - hápogott Minhwan, de én éppen a földön fetrengtem a röhögéstől. Bob már épp felállt volna, de észrevette, hogy boxerben van és ijedten magára tekerte a takarót. Türelmesen megvárták, amíg befejezem a viháncolást.
- Ah, ha láttátok volna magatokat - törölgettem a szemem.
- Most komolyan, miért kellett ezt csinálnod? - várta a magyarázatot Seunghyun.
- A ti hibátok! Kilenc óta várok az irodában, mert írtam nektek, hogy gyertek be.
- Én semmit nem kaptam... Mert kikapcsoltam a mobilom - ásított Minhwan.
- Oh, jó. Mindegy - legyintettem - Felkeltsük a többieket is?
- Mióta viselkedik ilyen éretlenül? - kérdezte suttogva Minhwan szobatársától.
- Nem tudom - elszörnyedve néztek rám - Lehet, hogy megszállták.
- Hé! - pattantam fel idegesen - Én is itt vagyok!
- Nem, ő még mindig Reni.
- Jójó, akkor beszéljetek csak ki - fújtattam és elindultam az ajtó felé - Komolyan nem keltek fel a zajra?
- Várj már - Seunghyun magára tekerte a takarót és a szekrényéhez lépett egy nadrágért. Felvontam a szemöldököm - Fordulj el! - intett.
- Bocsi - pislogtam. Két perc múlva Hongkiék szobájának ajtaja előtt álltunk és halkan benyitottunk, de csak Jonghunt találtuk az ágyban. Csoszogást hallottunk kintről, és pár másodperc múlva megjelent a pizsamás, kócos Hongki. Szemét törölgetve ránk nézett és ha Minhwan nem fogja be a száját, elkiáltja magát.
- Sssh! - tettem a szám elé a mutatóujjam, mire követte a példám. Aztán ahogy elfordultam és az ágy mellé léptem, Bob akkorát sikított - tényleg sikított - a fülembe, hogy ijedtemben előreestem, az alvó Jonghunra.
- Mi a....? - hallottam az álmos hangot. Gyorsan feltoltam magam a mellkasáról és felálltam.
- Hülye vagy? - fordultam dühösen Seunghyun felé - A szívbajt hoztad rám!
- Csak visszakaptad - hajolt az arcomba. Hongki az ajtófélfának támasztva homlokát rázkódott a röhögéstől, Minhwan meg vigyorogva gratulált a tettesnek.
- Megmondaná valaki, mi folyik itt? - Jonghun kócos fejjel, hunyorogva feltámaszkodott a két karjára és próbált felébredni.
- Semmi - mondtam durcásan és kimentem a nappaliba. Jin már a konyhában ült, egy bögre kávét kortyolgatva.
- Vége a gyereknapnak? - kérdezte nagyon komoly fejjel.
- Igen - levágtam magam a kanapéra.
- Haragszol? - ült le mellém Seunghyun.
- Hja, én ijedős vagyok, ha nem tudnád.
- Tudom, azért csináltam - vont vállat vigyorogva.
- És megtudhatnánk, a menedzserünk miért vert fel minket a szabadnapunkon? - Jonghun - aki bedugta a fejét a zuhany alá, hogy felébredjen - törölközővel a nyakában ült fel a pultra.
- Csak tudni akartam, hogy ment a koncert.
- Csak ennyi? - háborodott fel Hongki - Akkor én visszamehetek aludni?
- Hongki, túl sokat alszol! Amúgy meg nem is érdekel, mi van Vikivel?
- Már írtam neki üzenetet - mondta ártatlan arccal.
- Jinja? - vigyorogtam - Mit? - azon voltam hogy kivegyem a kezéből a mobilt, de a háta mögé dugta.
- Semmi közöd hozzá!
- Oké, oké.
Elmesélték, hogy minden gond nélkül haladt a koncerten és hogy háromszor is visszatapsolták őket.
- Ennek örülök - mosolyogtam - Akkor én most visszamegyek Vikihez, hogy élvezzétek a szabadnapotok.
- Nagyon vicces - fintorgott Jin - Felversz mindenkit fél óráért, aztán lelépsz.
- Így legalább előttetek az egész nap - mondtam és felhúztam a kabátom. Hongkira néztem, aki látszólag mondani akart valamit.
- Izé...
- Igen? - húztam fel a szemöldököm.
- Vikihez mész? - bólintottam - Nem lehetne, hogy inkább... Tudod...
- Mivan már?! - förmedtem rá - Még ma elmondod, vagy jöjjek vissza máskor?
- Jólvan, jólvan! Azt mondtam neki, hogy átmegyek. Mármint meglátogatni. Most - úgy dadogott, hogy nem tudtam nem vigyorogni rajta - Jó, akkor nem megyek!
- Ani, ani! Menj csak! - vágtam rá - Majd elmegyek valahova addig.
- Jó... - motyogta a földet bámulva és megköszörülte a torkát.
- Akkor én mentem - intettem a fiúknak. Épp kiléptem az épületből, mikor Seunghyun utolért.
- Hát te?
- Hova mész egyedül? - érdeklődött és megindult előre.
- Gyanítom, hogy velem jössz - ráncoltam a szemöldököm.
- Ugyan! Csak dolgom van - mondta és még el is hittem. Szótlanul felhúztam a zipzárom, aztán magához húzott - Sugárzik rólad a csalódottság.
- Kiről beszélsz te? - folytottam vissza a mosolyom - Nem vagy éhes?
- Eléggé - bólintott - Gyere, elviszlek valahova.
- Elviszel, vagy elsétálsz velem?
- Vicces vagy. Nem ér kinevetni azt, akinek nincs jogsija.
- Nekem előbb meglesz - húztam ki magam.
- A múltkori bénázásod után még van merszed ezt mondani? - kérdezte hitetlen arccal.
- Szerinted ki miatt bénáztam?!
- Fogalmam sincs - mondta ártatlanul, mire felemeltem a kezem - Jójó, én vagyok a hibás! - vallotta be és elnevette magát.
- Na azért - fordultam el vörös fejjel.
Egy olyan étterembe vitt, ahol télen is lehet kint enni, mert felfűtik a teraszt. Még soha nem voltam ilyen helyen, és nagyon megtetszett. Miután az étterem fél kínálatát megrendeltük, nekiestünk, de a negyedéig sem jutottunk el.
- Már nem fér több belém - fogdostam a hasam és Bob is fájdalmas képpel bólintott. Hátra volt még a desszert, de ahogy ránéztem, hányingerem lett.
- Versenyezzünk? - húzta fel a szemöldökét. Pislogás nélkül meredtem rá.
- Azt akarod, hogy kidobjam a taccsot?
- Én is ugyanolyan pocsékul vagyok!
- Akkor meg mire jó? - megvonta a vállát - Oké.... de vállalod a felelősséget!
- Nae, nae! - magunk elé húztuk a fagyit - novemberben - és elképesztően kicsi darabokban elkezdtük enni. Én úgy három falat után kezdtem émelyegni, de ő csak tömte magába.
- Hé, megfájdul a torkod! - szóltam rá, de nem tudott válaszolni, mert tele volt a szája. Már attól lefagytam, hogy néztem. A következő adagot már nem hagytam meg neki - Elég lesz! - kikaptam a kezéből, aztán megvártam míg lenyeli és képes lesz megszólalni - Nem vagy normális.
- Én nyertem - vigyorodott el.
- Igen, nagyon jó vagy és sikeresen lefagyasztottad az agyad - hunyorogtam rá rosszallóan - Menjünk, otthon csinálok neked forrócsokit.
- Jinja? - csillantak fel a szemei, amitől egy pillanatra elaléltam, de összeszedtem magam és felvettem a kabátom. Elég hidegre fordult az idő, szóval siettünk haza, közben dobtam Vikinek egy sms-t, nehogy váratlanul érje őket, vagy valami.
- Lefagynak a füleim - panaszkodtam és gyorsan kiengedtem a hajam, hogy legalább azt melegítse. A húsz perces utat tíz perc alatt tettük meg. A lakásunk ajtajánál megálltam és hallgatóztam egy kicsit.
- Mit hallasz? - Seunghyun olyan közel hajolt hozzám, hogy szabályosan megijedtem tőle. Jót mosolygott a vörös fejemen, aztán megpuszilta a homlokom.
- Hja...  - suttogtam és megütöttem - Ezt most ne.
- Miért? Mi van most?
- Ssh! - síri csendben kinyitottam az ajtót, hogy belessek. Aztán majdnem felsikoltottam. Viki és Hongki a kanapén aludt el, egymáson. Viki feje Hongki vállán volt, Hongki feje pedig barátnőm fején. A tévé halkan szólt, valami reklám ment, biztos aközben aludtak el.
- Látod ezt? - tátottam el a szám vigyorogva, ő is mosolyogva bólintott és már ment volna ki, nehogy felkeltse őket. De én elővettem a mobilom és leguggoltam előttük.
- Mit csinálsz? - suttogta hitetlen fejjel.
- Ha Viki felkel, talán nem fogja elhinni. És azt hiszed, képes lennék ezt nem megörökíteni?
- Gyere már, felkelnek! - intett az ajtóból. Amint elkészült a kép, kiosontam és bezártam magam mögött az ajtót. Aztán halkan sikoltozva elkezdtem ugrálni.
- Azért jól vagy? - Bob megkérdőjelezte az elmeállapotom. Nem értem, miért.
- Hű, Hongki és Viki - suttogtam vigyorogva, mire összekócolt.
- Gyere, mielőtt felébrednek.
- De most akkor én hol alszok? - mutattam magamra, mikor kiértünk az épületből. Úgy csinált, mint akit nem érdekli a dolog - Oh, majd elmegyek egy szállodába vagy valami - megköszörülte a torkát - Jójó, amúgy sem mennék el hozzád!
- Nem is hívtalak. Egy lány ennyi fiúval összezárva - vigyorgott, mire elvörösödtem.
- Kinek nézel te engem? - fontam össze a karom mérgesen és elindultam.
- Arra mi lakunk! - tájékoztatott.
- És Sukkie! - vágtam vissza, mire megtorpant.
- Ő most Japánban van.
- Van kulcsom - mutattam fel a kulcscsomóm.
- Képes lennél szó nélkül nála aludni? - nem válaszoltam, csak megvontam a vállam.
- Barátok vagyunk, nem olyan nagy dolog.
- Ó, igen? Akkor én most felhívom egy lánybarátom - elővette a mobilját és elkezdett pötyögni rajta.
- Hja... - fogtam meg a kezét és megráztam a fejem - Tényleg jó lesz a szálloda.
- Hát persze - bólogatott, aztán rákulcsolta a kezét az enyémre - Gyere, Minhwan majd alszik Hongki hyung ágyában.
- Biztos?
- Nem. Utálnak és nem akarnak látni - lökte meg a homlokom.
- Köszi - mosolyogtam rá, és nyomtam egy puszit az arcára.

Minari kicsit nehezen fogadta, hogy meg kell válnia szeretett szobatársától.
- Csak egy éjszaka - unszolta Bob.
- De én szeretek Hyunggal aludni - kényeskedett Minhwan.
- Ezt a beszélgetést biztos hogy hallanom kell? - kérdeztem diszkréten, mert attól féltem, családi vita bontakozik ki belőle - Nem akarom, hogy válás legyen ebből.
- Nem vagy vicces! - szólt rám Minhwan, de nem tudtam komolyan venni és Seunghyun is elnevette magát.
- Nem esik meg a szíved a kitaszított barátnőmön? - karolt át Bob.
- Jó, de te vállalod a felelősséget. Hongki hyung nem szereti, ha más alszik az ágyában.
- Nem ez az első alkalom, hogy felidegesítem - legyintett.
- Amúgy miért is nem alszol otthon? - kérdezte Jin.
- Szerinted ha Hongki nem jön haza, mégis miért? - tettem fel a keresztkérdést.
- Ah... - kapcsolt - Ááááh, értem.
- Köszi Minari, majd főzök neked valamit.
- Nekem pedig most csinálsz egy forrócsokit - szólt Seunghyun, aztán elkezdett köhögni.
- Na mit mondtam? - megcsináltam négy forrócsokit és magamnak egy kávét, aztán mind leültünk a nappaliban. Eléggé elfáradtam a sok rohangálástól és ahogy a beszélgető csapatot hallgattam, a kanapén törökülésben elnyomott az álom.