16. fejezet

Reggel kómásan ébredtem, és míg nem nyitottam ki a szemem, azt sem tudtam, mi nehezedik rám. Aztán hirtelen minden eszembe jutott az estéről. Seunghyun még aludt, hason fekve, miközben fél karjával átölelt. Mikor egy mélyet szuszogott, megijedtem, hogy felkel, én meg őt bámulom, szóval megpróbáltam kikászálódni az ágyból. De az nem ment olyan könnyen, ugyanis valahogy belecsavartam magam a takaró egyik felébe és ahogy megfordultam, csak még jobban belegabalyodtam. Addig fészkelődtem, míg nem tudtam tovább és legurultam az ágyról. Elég nagyot puffantam, mert nem valami alacsony az ágyam. - Igazából Vikinek adtam az enyémet, ami alacsonyabb volt, mert rendszeresen leesik éjszakánként. -
Seunghyun álmosan nyöszörgött egyet és elkezdte tapogatni magát, majd mikor észrevette, hogy nincs meg a takaró, kinyitotta a szemét és oldalra nézett. Aztán felült, és amint meglátott a földön fetrengve a takaróban, mintha egy kényszerzubbony lenne rajtam, kitört belőle a röhögés. Dühösen fújtattam és felkeltem, levakarva magamról a takaróm.
- Neked is jó reggelt - motyogtam. Elég tébolyultan nézhettem ki.
- Egy kicsit ijesztően festesz - mosolygott, ahogy szemöldökét összevonva végigmért. Törökülésbe vágtam magam és megvontam a vállam.
- Nem hiszem el, hogy ruhában aludtam - néztem végig magamon. Felálltam, de ahogy előre akartam lépni, a lábam beleakadt a takaróba és előreestem. Pontosabban Bobra.
- Oké, most aludj el és kelj fel megint, hátha nem leszel ilyen szerencsétlen - javasolta megpaskolva a karom.
- Szívesen tenném, de...- néztem az órára, aztán felsikoltottam - Te jó ég! Már ezer éve ott kellene lennünk!
- Hol? - pislogott álmosan, aztán észbekapott és szinte együtt pattantunk fel. A főpróbák már egy órája elkezdődtek és a telefonom látva ezt senki más nem felejtette el.
- Ah, mit kapunk mit ezért? - gyorsan magamra kaptam a kabátom és a cipőm. A hajam csak gyorsan átfésültem az ujjaimmal és már az ajtónál is voltam, mikor ő még csak akkor mászott ki a szobából.
- Gyere már! - sürgettem.
- Nyugi, máskor is késtem már el!
- De én még soha! És gyalog is kell mennünk... Jól futsz?
- Ilyen lábakkal? Viccelsz? Kétszer lehagylak. De miért nyújtasz?
- Be kell melegítenem, nem? - elég furán nézett rám.
- Tudod, taxit is foghatunk - szólt, mikor leértünk a lépcsőn - Éppen ott jön egy.
- Ah, hála az égnek - sóhajtottam fel. Megparancsoltam a sofőrnek, hogy menjen amilyen gyorsan csak tud. Biztos elég ijesztően festettem, mert még a piroson is majdnem áthajtott.
Mikor megérkeztünk a stadionhoz, zakatoló szívvel siettem a csarnokba, és azon gondolkoztam, hogy magyarázom ki magam.
- Elnézést a késésért! - álltam meg lihegve a színpad előtt.
- Hja! Hol voltatok?! - jött le dühösen Hongki a színpadról.
- Komolyan, mit csináltatok eddig?! - trappolt felénk Viki is. Te jó ég! Viki!
- Viki! Úristen! Jól vagy?! Hol aludtál? Nem jöttél haza?!
- Nyugodj meg és lélegezz! - a fejemet látva azonnal elmúlt a haragja és kiröhögött.
- Ah, bocsi - elengedtem a vállát, amit addig ráncigáltam. Nem tudtam diszkréten megbeszélni vele a dolgokat, mert a csapat többi tagja számon kérően nézett ránk. Hongki karba tett kézzel, haragos pillantásokkal illetett engem és Seunghyunt. Sűrűket bólogatott, ahogy kettőnk között kapkodta a tekintetét.
- Hja, Hongki - szóltam rá - Ne kreálj furcsa sztorikat magadban!
- Miről beszélsz? - adta az ártatlan és közelebb jött - Csodálkozol? Együtt voltatok az éjszaka és még el is késtek reggel.
- Miből gondolod, hogy együtt voltunk? - motyogtam nem túl meggyőzően - Na és ti? Nálad volt Viki, nem?
Most rajta volt a zavarba esés sora.
- Mikre gondolsz? - pislogott sűrűket sértett arccal.
- És te mikre gondolsz? - vágtam vissza. Egy pár pillanatig farkasszemet néztünk, aztán barátnőm közbelépett.
- Elég! - szólt határozottan, mire észbe kaptam.
- Igaz is! Nektek próbálnotok kell! Irány a színpadra - a kezem ügyében lévő Jonghunt és Minarit előre tolva felparancsoltam őket.
- Hé, meg sem magyarázod? - kérdezte durcásan Jonghun.
- Miért kellene? - fordítottam el a fejem és a szemem sarkából láttam, hogy vigyorog. Mikor nagy nehezen végre elkezdték a próbát, fáradt sóhajjal ledobtam magam az egyik székre a sarokban, ahol nem voltam a szemük előtt. Viki azonnal leült mellém.
- Ne haragudj - néztem rá bocsánatkérően, mire felkuncogott - De tényleg... Hol voltál?
- Hát az úgy volt, - egy pillanatra a színpadra nézett - hogy elmentem sétálni és találkoztam Hongkiékkal. Leszidtak, hogy sötétben miért mászkálok egyedül, mire mondtam, hogy Bob nálatok van.
- Hja, miért mondtad el nekik?
- Mit mondhattam volna? Úgyis rájönnek - védekezett. Lemondóan bólintottam - Aztán elhívtak hozzájuk - vigyorodott el - Tényleg csak beszélgettünk - adott nyomatékot a szavainak.
- Kik? - kérdeztem, mire elvörösödött - Ooh, értem.
- Hwa, látnod kellett volna! - jött lázba hirtelen, amitől egy kicsit megijedtem - A kanapén ültem, és Hongki előttem ült a szőnyegen törökülésben és úgy beszélgettünk. Azt hiszem, túl sokat beszéltem - húzta be a nyakát aranyos mosollyal, én meg felnevettem. Vagyis képes volt megszólalni mellette. Ezt jó tudni - Aztán elment teát csinálni, én meg valahogy akkor aludhattam el.
- Mi az? Vagyis a kanapén aludtál? - adtam a csalódottat, mire a karomra csapott - Áu!
- Vagyis Bob nem? - fogta meg a lényeget. Az egész arcom lángolni kezdett.
- Jogomban áll hallgatni - jelentettem ki. Erre kikerekedtek a szemei - Hé! Csak együtt aludtunk!
- Aha - debil röhögést hallatott, mire felvont szemöldökkel meredtem rá.
- És... - kezdtem és zavaromban elkezdtem a lábam vakargatni.
- Ééééés? - unszolt.
- Megcsókoltam - mondtam, miközben a tenyerembe temettem az arcom.
- Meg... mi? Te? Te őt? - hápogott és attól féltem, szétrobban az örömtől. Aztán ezt az örömöt úgy vezette le, hogy elkezdett csapkodni.
- Hé! Ne üss már! Hallod?! Viki!
- Miért verekedtek? - lépett elénk Hongki.
- Mert egy szadista - simogattam meg a karom.
- Nem vagyok! - megint megütött, mire Hongki felnevetett. Mikor szúrós pillantásokkal illettem, megköszörülte a torkát.
- Megérdemled... Egy fiú miatt megfeledkeztél róla.
- Hja! - álltam fel dühösen, aztán rájöttem hogy igaza van. Az orrom felhúzva visszaültem és egy ideig nem szólaltam meg.
A próbák elég sokáig elhúzódtak, míg minden tökéletes nem lett. Aztán kaptak pár óra szünetet az élő fellépés előtt. Fáradtan dobták le magukat az öltözőben lévő székekre.
- Oké, a sminkesek és a fodrász egy óra múlva jön - tájékoztattam őket a noteszem nézve.
- Azért lett ilyen későn vége, mert elkéstetek! - okolt minket Jin.
- Mondtam már, hogy bocsánat... - vágtam vissza.
- Még nem mondtad - figyelmen kívül hagyva a megjegyzését leültem Seunghyun és Hongki közé és az asztalra hajtottam a fejem.
- Mi az? Mit csináltál alvás helyett? - csipkelődött Hongki, mire sípcsonton rúgtam.
- Beszélt álmában - mondta hirtelen Seunghyun.
- Nem is! - tagadtam.
- Mit mondott? - kíváncsiskodott Minhwan.
- Nem értettem - rázta a fejét - És meg is rúgott - mutatott a csípőjére.
- Hagyd abba! - ugrottam fel idegesen - A csókról esetleg nem akarsz beszámolni?! - szaladt ki a számon- Ah..... - ebbe ő is belevörösödött. Végülis hülyeséggel ugratott, én meg felhúztam magam.
De nem hagyta annyiban.
- Gondoltam, majd te elmondod, ha már te kezdted - mondta lazán, a székén dülöngélve. A többiek elkerekedett szemmel néztek rám, és szerintem eléggé élvezték ezt a gyerekes vitát. Szemtelen félmosolyra húzta a száját és az alsó ajkába harapott.
- Ha ennyire zavar, miért hagytad magad? - vágtam vissza és lángoló fejjel kitrappoltam. Még hallottam, hogy Jin megkérdezi hogy 'mi utött belé?'. Igazából én sem tudom. Talán dilidokihoz kéne mennem.
Felültem az oldalsó kis színpadra és a munkában lévő staffosokat néztem. Pár perc múlva már Hongki is ott ült mellettem.
- Szóval te vagy az irányító fél - jegyezte meg csak úgy mellékesen, miközben a lábát lóbálta. Felsóhajtottam és lehorgasztottam a fejem, mire a hajam az arcomba hullott. Így legalább el tudtam rejteni a mosolyom - Te vagy az alfahím - ahogy visszatartotta a nevetését, megremegett a hangja.
- Hja, Hongki - néztem rá hitetlen mosollyal - Még mindig lány vagyok!
- Oké, oké - vont vállat - Ott jön az elnyomott fél - bökött a fejével a közeledő Seunghyun felé és leugrott a színpadról, kettesben hagyva minket.
- Mit mondott Hongki hyung? - ráncolta a szemöldökét.
- Nem kell mindenről tudnod.
- Tényleg? Azt hittem, mi amolyan 'mindent megosztunk mindenkivel' pár vagyunk.
- Nem. Mi amolyan 'hozzuk zavarba a másikat' pár lennénk.
- Oooh - bólogatott, aztán elnevettük magunkat.
- Bocsi - néztem rá - Túl messzire mentem. De élvezet volt a vörös fejed nézni.
- Persze, hisz én is szeretlek beégetni  - mondta tárgyilagosan - Pontosan mióta vagy ilyen gyerekes?
- Nem vagyok!
- Jó, nem vagy - vetett véget a vitának és megpaskolta a fejem, aztán észrevett valamit - Viki hova szalad? - én is odanéztem. Barátnőm a mosdók felé futott, vagyis inkább csak nagyon sietett. Csodálkozva felhúztam a szemöldököm.
- Mindjárt jövök - leugrottam és utánasiettem, de félúton beleszaladtam Hongkiba - Mi a baj?
- Nem tudom, csak kiszaladt - csóválta a fejét tanácstalanul.
- Ugye nem mondtál neki semmit?
- Mit mondtam volna? Csak elhívtam enni. Aztán kiszaladt.
- Értem... Várj! - állítottam meg, mikor elindult volna - A női mosdóba ment.
- Oooh, oké.
Mikor benyitottam, csak az egyik fülkét találtam zárva.
- Viki - szóltam halkan - Minden rendben?
- Persze, csak nem érzem jól magam - kinyitottam a fülke ajtaját. A vécé fölé görnyedt, fél kezével hátrafogva a haját - Miért most kell gyomorrontást kapnom?
- Ettél valamit a fiúknál?
- Reggel én ettem fel a fél menüt - fintorgott.
- Úh - húztam el a szám és leguggoltam mellé. Elkezdtem simogatni a hátát - Haza kellene menned.
- De ma van a koncert!
- Én is tudom, de míg itt leszel, egy csomóra eljuthatsz. Mi van, ha a koncert közepén dobod ki a taccsot?
- Aigoo... - sóhajtott és lebiggyesztette a száját.
- De tudod mit? Hazamegyek veled! - mosolyogtam.
- Te vagy a menedzser, hogy jöhetnél?
- Már minden készen áll, a többi nem az én dolgom. Na? - kelletlenül bólintott - Akkor gyere és igyál egy pohár vizet, aztán megyünk.
Visszamentünk az öltözőbe és amíg hoztam neki vizet, a fiúk szabályosan letámadták.
- Minden oké? - kérdezte aggódva Seunghyun.
- Persze, csak gyomorrontás - bólintott barátnőm mosolyogva - De haza lettem küldve.
- Tessék - nyújtott felé Jonghun egy dobozos citromos teát. Minari azt mondta, egyen ginseng levest. Nem tudom, miért. Végülis nem megfázott, hanem gyomorrontása volt.
- A ginseng nem jó! - szállt vitába Jin - Hagymalevest kell ennie! - erre Viki fintorogva kinyújtotta a nyelvét. Jót mosolyogtam rajtuk. Amíg a kabátomat kerestem, vagy hatféle levest ajánlottak be neki. Szegény szerintem még csak gondolni sem tudott a kajára.
- Tessék - Hongki körbetekerte a minimum két méter hosszú koponyás sáljával, amitől alig látszott ki a feje.
- Komolyan. Gyomorrontás, Hongki. Gyomorrontás - ismételtem meg, de ő csak elégedetten nézte művét - Jó, most akkor csak megfullad - néztem rá, és nem tudtam eldönteni, a levegőhiánytól vagy Hongki miatt volt vörös.
- Egyél hínárlevest! - csettintett Seunghyun, győzedelmes fejet vágva.
- Az másnaposságra van - intettem le - De még mindig ez a leghasználhatóbb ötlet - Viki már a hasát fogta, szóval magamra kaptam a kabátom, mielőtt rosszabbul lesz.
- Te is mész? - csodálkozott Minhwan.
- Igen. Nem akarom egyedül hagyni - böktem az ajtón kilépő barátnőm felé.
- Nem vagyok ovis! - szólt vissza, mire elnevettük magunkat. Ezt akkor mondja, mikor látta magát kívülről. Úgy topogott, mint aki most tanult meg járni. Szerintem nem látott a sáltól.
Gyorsan fogtunk egy taxit, szerencsére nem kellett sokáig várni rá. Szórakozottan piszkálta a sálját, én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy úgy néz ki, mint akinek eltört a nyaka és a sállal akarják a helyén tartani.
- Ez Hongkié - mutatott rá vigyorogva. Elnevettem magam, mert a csillogó szemeivel egy nyalókával dicsekvő ötévesre emlékeztetett.
- Ott voltam, mikor odaadta. Azért levegőt kapsz?
- Ühüm. De azt hiszem, egyre rosszabbul leszek - megsimogattam a karját, mintha az segítene.
- Kisasszony, tartson ki hazáig - mondta a sofőr nem valami kedvesen.
- Ahjusshi, maga csak vezessen! Ezt nem lehet irányítani mint a kocsit. Viszont maga tud gyorsabban hajtani, nem? - erre csak morgott egyet, és egy kicsit rátaposott a gázra.
Otthon ágyba parancsoltam és adtam neki gyógyszert. Estére be is lázasodott, vagyis nem egyszerű gyomorrontása volt, hanem elkapott valami vírust.
- Aaaah, nem hiszem el! - rugdosta a takarót magán. A koncert már egy órája ment.
- Ha hisztizel, attól jobb lesz? - egy újabb bögre teát raktam le az éjjeliszekrényére.
- Egy életre megutáltam a teát.
- Csak még ezt, aztán aludj, jó?
- Oké, oké... - szörnyen fehér volt az arca és izzadt is - El fogod kapni tőlem.
- Hah - nevettem fel - Én biztosan.
Letusoltam és én is ágyba bújtam, mert valamiért fáradtnak éreztem magam. Mire kiértem a fürdőből, Viki már aludt, a sálat szorongatva. Vajon mennyire tartaná betegnek Hongki, ha meglátná?
Reggel kétszer olyan fáradtan keltem, mint ahogy lefeküdtem, mert barátnőm éjszaka ötpercenként ment ki vécére a sok teától. De a jó hír, hogy már nem volt olyan pocsékul.
- Még ma maradj itthon, majd átküldök valakit - mondtam sejtelmes mosollyal. A kanapén ült egy pokróccal a hátán és a tévét kapcsolgatta. A kijelentésemre összehúzta magát, rámmeresztve nagy barna szemeit - Mentem! Ha nem érzed jól magad, csak riassz!
- Szia - integetett bambán, fátyolos szemekkel. Szerintem fejben már Hongkinál járt.

Korán beértem az irodába és vártam a fiúkat, mert nem beszéltünk, mióta elváltunk tegnap. Érdekelt, hogy ment a koncert, így írtam nekik üzenetet, hogy jöjjenek be kilencre. De csak vártam és vártam, még hívtam is őket, de nem vették fel. Kezdett elfogyni a türelmem és mivel meguntam az egy helyben ücsörgést, elindultam hozzájuk. Gyalog durván húsz perc volt az út és a november ellenére, megizzadtam, mire odaértem. Meg sem próbáltam csengetni, csak fogtam magam és bementem a kulcsommal. Síri csend fogadott a lakásban.
- Tutira alszanak - motyogtam. A kulcszörgésre Pri, Madonna és Sungho csaholva előjöttek és össze-vissza pattogtak körülöttem - Annyeong. Hát a hétalvó gazdád? - vettem fel Prit, mire megnyalta az arcom. A hátsó szoba felé vettem az irányt, hogy a két maknae-val kezdjem az ébresztőt. Beosontam és megálltam a nyakig betakarózott Seunghyun előtt. Pár másodpercig haboztam, mert olyan békésen aludt, hogy majdnem meghatódtam. De a következő pillanatban lerántottam róla a takarót, aztán felsikoltottam, mert boxerban volt. A sikításra ijedten felkiáltott és felpattant, aztán Minari ugyanígy, mint akinek valami rémálma volt.
- Aigoo, takard be magad! - parancsoltam Bobra, miközben eltakartam a szemem. Aztán nem bírtam ki és ránéztem. Félig nyitott szájjal bambán pislogott rám, mintha nem fogta volna fel, hogy ott állok előtte.
- Hja!!! - kiáltotta el magát.
- Reni, mit keresel itt???? - hápogott Minhwan, de én éppen a földön fetrengtem a röhögéstől. Bob már épp felállt volna, de észrevette, hogy boxerben van és ijedten magára tekerte a takarót. Türelmesen megvárták, amíg befejezem a viháncolást.
- Ah, ha láttátok volna magatokat - törölgettem a szemem.
- Most komolyan, miért kellett ezt csinálnod? - várta a magyarázatot Seunghyun.
- A ti hibátok! Kilenc óta várok az irodában, mert írtam nektek, hogy gyertek be.
- Én semmit nem kaptam... Mert kikapcsoltam a mobilom - ásított Minhwan.
- Oh, jó. Mindegy - legyintettem - Felkeltsük a többieket is?
- Mióta viselkedik ilyen éretlenül? - kérdezte suttogva Minhwan szobatársától.
- Nem tudom - elszörnyedve néztek rám - Lehet, hogy megszállták.
- Hé! - pattantam fel idegesen - Én is itt vagyok!
- Nem, ő még mindig Reni.
- Jójó, akkor beszéljetek csak ki - fújtattam és elindultam az ajtó felé - Komolyan nem keltek fel a zajra?
- Várj már - Seunghyun magára tekerte a takarót és a szekrényéhez lépett egy nadrágért. Felvontam a szemöldököm - Fordulj el! - intett.
- Bocsi - pislogtam. Két perc múlva Hongkiék szobájának ajtaja előtt álltunk és halkan benyitottunk, de csak Jonghunt találtuk az ágyban. Csoszogást hallottunk kintről, és pár másodperc múlva megjelent a pizsamás, kócos Hongki. Szemét törölgetve ránk nézett és ha Minhwan nem fogja be a száját, elkiáltja magát.
- Sssh! - tettem a szám elé a mutatóujjam, mire követte a példám. Aztán ahogy elfordultam és az ágy mellé léptem, Bob akkorát sikított - tényleg sikított - a fülembe, hogy ijedtemben előreestem, az alvó Jonghunra.
- Mi a....? - hallottam az álmos hangot. Gyorsan feltoltam magam a mellkasáról és felálltam.
- Hülye vagy? - fordultam dühösen Seunghyun felé - A szívbajt hoztad rám!
- Csak visszakaptad - hajolt az arcomba. Hongki az ajtófélfának támasztva homlokát rázkódott a röhögéstől, Minhwan meg vigyorogva gratulált a tettesnek.
- Megmondaná valaki, mi folyik itt? - Jonghun kócos fejjel, hunyorogva feltámaszkodott a két karjára és próbált felébredni.
- Semmi - mondtam durcásan és kimentem a nappaliba. Jin már a konyhában ült, egy bögre kávét kortyolgatva.
- Vége a gyereknapnak? - kérdezte nagyon komoly fejjel.
- Igen - levágtam magam a kanapéra.
- Haragszol? - ült le mellém Seunghyun.
- Hja, én ijedős vagyok, ha nem tudnád.
- Tudom, azért csináltam - vont vállat vigyorogva.
- És megtudhatnánk, a menedzserünk miért vert fel minket a szabadnapunkon? - Jonghun - aki bedugta a fejét a zuhany alá, hogy felébredjen - törölközővel a nyakában ült fel a pultra.
- Csak tudni akartam, hogy ment a koncert.
- Csak ennyi? - háborodott fel Hongki - Akkor én visszamehetek aludni?
- Hongki, túl sokat alszol! Amúgy meg nem is érdekel, mi van Vikivel?
- Már írtam neki üzenetet - mondta ártatlan arccal.
- Jinja? - vigyorogtam - Mit? - azon voltam hogy kivegyem a kezéből a mobilt, de a háta mögé dugta.
- Semmi közöd hozzá!
- Oké, oké.
Elmesélték, hogy minden gond nélkül haladt a koncerten és hogy háromszor is visszatapsolták őket.
- Ennek örülök - mosolyogtam - Akkor én most visszamegyek Vikihez, hogy élvezzétek a szabadnapotok.
- Nagyon vicces - fintorgott Jin - Felversz mindenkit fél óráért, aztán lelépsz.
- Így legalább előttetek az egész nap - mondtam és felhúztam a kabátom. Hongkira néztem, aki látszólag mondani akart valamit.
- Izé...
- Igen? - húztam fel a szemöldököm.
- Vikihez mész? - bólintottam - Nem lehetne, hogy inkább... Tudod...
- Mivan már?! - förmedtem rá - Még ma elmondod, vagy jöjjek vissza máskor?
- Jólvan, jólvan! Azt mondtam neki, hogy átmegyek. Mármint meglátogatni. Most - úgy dadogott, hogy nem tudtam nem vigyorogni rajta - Jó, akkor nem megyek!
- Ani, ani! Menj csak! - vágtam rá - Majd elmegyek valahova addig.
- Jó... - motyogta a földet bámulva és megköszörülte a torkát.
- Akkor én mentem - intettem a fiúknak. Épp kiléptem az épületből, mikor Seunghyun utolért.
- Hát te?
- Hova mész egyedül? - érdeklődött és megindult előre.
- Gyanítom, hogy velem jössz - ráncoltam a szemöldököm.
- Ugyan! Csak dolgom van - mondta és még el is hittem. Szótlanul felhúztam a zipzárom, aztán magához húzott - Sugárzik rólad a csalódottság.
- Kiről beszélsz te? - folytottam vissza a mosolyom - Nem vagy éhes?
- Eléggé - bólintott - Gyere, elviszlek valahova.
- Elviszel, vagy elsétálsz velem?
- Vicces vagy. Nem ér kinevetni azt, akinek nincs jogsija.
- Nekem előbb meglesz - húztam ki magam.
- A múltkori bénázásod után még van merszed ezt mondani? - kérdezte hitetlen arccal.
- Szerinted ki miatt bénáztam?!
- Fogalmam sincs - mondta ártatlanul, mire felemeltem a kezem - Jójó, én vagyok a hibás! - vallotta be és elnevette magát.
- Na azért - fordultam el vörös fejjel.
Egy olyan étterembe vitt, ahol télen is lehet kint enni, mert felfűtik a teraszt. Még soha nem voltam ilyen helyen, és nagyon megtetszett. Miután az étterem fél kínálatát megrendeltük, nekiestünk, de a negyedéig sem jutottunk el.
- Már nem fér több belém - fogdostam a hasam és Bob is fájdalmas képpel bólintott. Hátra volt még a desszert, de ahogy ránéztem, hányingerem lett.
- Versenyezzünk? - húzta fel a szemöldökét. Pislogás nélkül meredtem rá.
- Azt akarod, hogy kidobjam a taccsot?
- Én is ugyanolyan pocsékul vagyok!
- Akkor meg mire jó? - megvonta a vállát - Oké.... de vállalod a felelősséget!
- Nae, nae! - magunk elé húztuk a fagyit - novemberben - és elképesztően kicsi darabokban elkezdtük enni. Én úgy három falat után kezdtem émelyegni, de ő csak tömte magába.
- Hé, megfájdul a torkod! - szóltam rá, de nem tudott válaszolni, mert tele volt a szája. Már attól lefagytam, hogy néztem. A következő adagot már nem hagytam meg neki - Elég lesz! - kikaptam a kezéből, aztán megvártam míg lenyeli és képes lesz megszólalni - Nem vagy normális.
- Én nyertem - vigyorodott el.
- Igen, nagyon jó vagy és sikeresen lefagyasztottad az agyad - hunyorogtam rá rosszallóan - Menjünk, otthon csinálok neked forrócsokit.
- Jinja? - csillantak fel a szemei, amitől egy pillanatra elaléltam, de összeszedtem magam és felvettem a kabátom. Elég hidegre fordult az idő, szóval siettünk haza, közben dobtam Vikinek egy sms-t, nehogy váratlanul érje őket, vagy valami.
- Lefagynak a füleim - panaszkodtam és gyorsan kiengedtem a hajam, hogy legalább azt melegítse. A húsz perces utat tíz perc alatt tettük meg. A lakásunk ajtajánál megálltam és hallgatóztam egy kicsit.
- Mit hallasz? - Seunghyun olyan közel hajolt hozzám, hogy szabályosan megijedtem tőle. Jót mosolygott a vörös fejemen, aztán megpuszilta a homlokom.
- Hja...  - suttogtam és megütöttem - Ezt most ne.
- Miért? Mi van most?
- Ssh! - síri csendben kinyitottam az ajtót, hogy belessek. Aztán majdnem felsikoltottam. Viki és Hongki a kanapén aludt el, egymáson. Viki feje Hongki vállán volt, Hongki feje pedig barátnőm fején. A tévé halkan szólt, valami reklám ment, biztos aközben aludtak el.
- Látod ezt? - tátottam el a szám vigyorogva, ő is mosolyogva bólintott és már ment volna ki, nehogy felkeltse őket. De én elővettem a mobilom és leguggoltam előttük.
- Mit csinálsz? - suttogta hitetlen fejjel.
- Ha Viki felkel, talán nem fogja elhinni. És azt hiszed, képes lennék ezt nem megörökíteni?
- Gyere már, felkelnek! - intett az ajtóból. Amint elkészült a kép, kiosontam és bezártam magam mögött az ajtót. Aztán halkan sikoltozva elkezdtem ugrálni.
- Azért jól vagy? - Bob megkérdőjelezte az elmeállapotom. Nem értem, miért.
- Hű, Hongki és Viki - suttogtam vigyorogva, mire összekócolt.
- Gyere, mielőtt felébrednek.
- De most akkor én hol alszok? - mutattam magamra, mikor kiértünk az épületből. Úgy csinált, mint akit nem érdekli a dolog - Oh, majd elmegyek egy szállodába vagy valami - megköszörülte a torkát - Jójó, amúgy sem mennék el hozzád!
- Nem is hívtalak. Egy lány ennyi fiúval összezárva - vigyorgott, mire elvörösödtem.
- Kinek nézel te engem? - fontam össze a karom mérgesen és elindultam.
- Arra mi lakunk! - tájékoztatott.
- És Sukkie! - vágtam vissza, mire megtorpant.
- Ő most Japánban van.
- Van kulcsom - mutattam fel a kulcscsomóm.
- Képes lennél szó nélkül nála aludni? - nem válaszoltam, csak megvontam a vállam.
- Barátok vagyunk, nem olyan nagy dolog.
- Ó, igen? Akkor én most felhívom egy lánybarátom - elővette a mobilját és elkezdett pötyögni rajta.
- Hja... - fogtam meg a kezét és megráztam a fejem - Tényleg jó lesz a szálloda.
- Hát persze - bólogatott, aztán rákulcsolta a kezét az enyémre - Gyere, Minhwan majd alszik Hongki hyung ágyában.
- Biztos?
- Nem. Utálnak és nem akarnak látni - lökte meg a homlokom.
- Köszi - mosolyogtam rá, és nyomtam egy puszit az arcára.

Minari kicsit nehezen fogadta, hogy meg kell válnia szeretett szobatársától.
- Csak egy éjszaka - unszolta Bob.
- De én szeretek Hyunggal aludni - kényeskedett Minhwan.
- Ezt a beszélgetést biztos hogy hallanom kell? - kérdeztem diszkréten, mert attól féltem, családi vita bontakozik ki belőle - Nem akarom, hogy válás legyen ebből.
- Nem vagy vicces! - szólt rám Minhwan, de nem tudtam komolyan venni és Seunghyun is elnevette magát.
- Nem esik meg a szíved a kitaszított barátnőmön? - karolt át Bob.
- Jó, de te vállalod a felelősséget. Hongki hyung nem szereti, ha más alszik az ágyában.
- Nem ez az első alkalom, hogy felidegesítem - legyintett.
- Amúgy miért is nem alszol otthon? - kérdezte Jin.
- Szerinted ha Hongki nem jön haza, mégis miért? - tettem fel a keresztkérdést.
- Ah... - kapcsolt - Ááááh, értem.
- Köszi Minari, majd főzök neked valamit.
- Nekem pedig most csinálsz egy forrócsokit - szólt Seunghyun, aztán elkezdett köhögni.
- Na mit mondtam? - megcsináltam négy forrócsokit és magamnak egy kávét, aztán mind leültünk a nappaliban. Eléggé elfáradtam a sok rohangálástól és ahogy a beszélgető csapatot hallgattam, a kanapén törökülésben elnyomott az álom.