8. fejezet

Talán órákat is eltöltöttem a szakadó esőben, mire észrevettem, hogy reszketek. Talán az volt az oka, hogy teljesen átáztam, talán valami más. A fejemben csak azok a szavak visszhangoztak.
- Örülnöm kellene? - kérdeztem magamtól - Örülnöm kellene, hogy mindketten szeretnek? Miért nem vagyok boldog?
- Nem azért, mert megpróbálsz nem rajongóként viselkedni? - egy kéz gyengéden rám terített egy kabátot. Csak ekkor vettem észre, hogy elállt az eső. Sukkie leült a mellettem lévő hintára.
- Hallottál minket, igaz? - hosszas, fürkésző pillantást vetett rám és én bólintottam.
- Igen. Úgy érzem, mindenről én tehetek -sütöttem le a szemem.
- Miért? Seunghyunt csak megőrjíti a féltékenység. De ami Hongkit illeti... - habozott - Tényleg nem mondhatod el, miről van szó?
A hangja gyengéd volt és türelmesen nézett rám. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, titkolózom előtte.
- Ez nem azt jelenti, hogy nem bízom meg bennetek. Én csak... - nem tudtam mit felhozni mentségül. Talán csak én kerítek nagy feneket az egésznek.
- Tudom - megpaskolta a fejem - De most menjünk haza. Tűzforró a homlokod, még a végén tüdőgyulladást kapsz.
- Erős szervezetem van - mosolyodtam el halványan - Hazakísérsz? Félek a sötétben.
- És még azt mondod, ne nézzenek gyereknek - nevetett.
- Fogd be - aztán egy hatalmasat tüsszentettem.
- Minden itt kezdődik. Jól vagy?
- Aha. Mondom, hogy erős vagyok! - harciaskodtam, de ezt azonnal megcáfoltam három tüsszentéssel. Ekkor értünk a kapuhoz.
- Menj be és...
- Reni, beszélnünk kell... - Seunghyun jött elő az egyik fa mögül.
- Miről kellene? - kérdeztem, rá se nézve. Most hogy megálltam, kezdtem egy kicsit szédülni.
- Nem lehetne máskor? Amint látod, nincs...
- Jól vagyok. Csak nem akarok beszélni.
 Seunghyun nem válaszolt, csak szó nélkül nézte, ahogy bebotorkálok a kapun. De valami mégis kikívánkozott belőlem.
- Tudod... - dühösen megfordultam, de ez úgy tűnt, a maradék erőm is felemésztette. A következő pillanatban minden elsötétült.
Mikor kinyitottam a szemem, egyből tudtam, hogy nem otthon vagyok. Fehér plafon, furcsa szag és világos szoba.
"Mit keresek egy kórházban?" Oldalra néztem, egyenesen Seunghyunra, aki az ágyamra hajtott fejjel aludt és gyengéden fogta a kezem. Óvatosan kihúztam onnan és megpróbáltam felállni. A lábam azonnal összerogyott alattam és a földre zuhantam.
- Áu! - kaptam a kezemhez, amiből megállás nélkül ömlött a vér.
- Reni! - Seunghyun felültetett az ágyra - Mit képzeltél?! Infúzióra voltál kötve! - kiabált idegesen - Nővér!
- Mi történt? - kérdeztem kábultan, miközben egy fiatal nővér ellátta a karom.
- Erős tüdőgyulladást kaptál - Hongki jött be az ajtón, kezében egy hatalmas virágcsokorral.
- Miért vagytok itt?
- Nem tilthatod meg -Seunghyun ledibta magát a székre.
- Nővér, készen van már? - toporogtam türelmetlenül - Friss levegőt szeretnék szívni.
- Még felállni sem tudsz - tiltakozott Hongki.
- Kaphatnék egy tolószéket? - szóltam a nővérnek, aki kedvesen bólintott - Probléma megoldva. Behozná, kérem?
A nővér kiment és egy perces kínos csend következett. Seunghyun idegesen dobolt a térdein, Hongki pedig aggódó és félő pillantásokat vetett rám.
- Meddig akartok még itt lenni? - kérdeztem a plafont bámulva
- Tudod te, milyen állapotban voltál?! Hogy lehettél ilyen felelőtlen?
- Ha még százszor megtörténne, akkor sem lenne semmi közöd hozzá, Seunghyun! Amúgy is az egész miattatok történt!
- Mégis miért...
- Reni - szakította félbe Hongki és leült mellém - Beszélhetnénk?
- Ha csak te lennél itt, semmi baj nem lenne - a szavaimat néma csend követte, majd székcsikorgás és Seunghyun kiment a kórteremből.

- Miért viselkedsz így?
- Mintha nem tudnád, mi történt tegnap este - motyogtam dühösen.
- Az nem tegnap volt - csóválta a fejét - Öt napja vagy kórházban.
- Mi?! - kerekedett el a szemem.
- Komolyan... én sem tudom. Az orvosok sem látták, hogy valaki ennyit fekszik eszméletlenül egy tüdőgyulladás miatt. Azt hittük, soha nem ébredsz fel. De te még most is így viselkedsz. Hihetetlenül makacs vagy. Mindenki aggódott érted.
- Hagyj békén. Ennek semmi köze egymáshoz. Csak mert beteg vagyok, a dühöm nem fog csillapodni.
A nővér visszajött a tolószékkel, nyomában pedig Jonghun, Jin és Minhwan.
- Hogy vagyunk? - dobta le magát a szemben lévő ágyra Jonghun. - Seunghyun dobott egy üzit, hogy felébredtél és épp a közelben jártunk.
- Még ti is? - húztam fel az orrom.
- Ezt hogy érted? - Minari az orrom alá dugott egy doboz sütit - Szörnyen lefogytál, szóval most felhízlallak egy kicsit.
- Huh? Fogytam? - csillant fel a szemem - Hülye leszek visszahízni! Vidd innen a sütit.
- Úgy nézel ki, mint egy csontváz! - pirított rám Jin és elvette Minhwantól a dobozt, aki már kezdte bontogatni magának - Nem azt mondtad, hogy neki hozod?
- Aggódtunk érted - Jonghun rosszallóan megcsóválta a fejét - Amúgy mivel törted le Seunghyunt? Úgy ül kint, mint aki elérkezett élete mélypontjához.
- Én ugyan semmit - vontam vállat.
- Finoman kitessékelte a szobából.
- Hongki!
- Most mi van? Ez az igazság! Menj ki és beszélj vele.
Nem értettem, miért csinálja ezt Hongki. Miért erőlteti annyira a dolgot? Mivel a fiők mind várakozva néztek rám, beültem a tolószékbe és kitekertem vele a folyosóra. Seunghyun egy széken ült és a földet bámulta. Mély levegőt vettem és odatekertem hozzá. Rám nézett, de nem szólalt meg. Egy darabig ilyen néma csendben gubbasztottunk.
- Én... hallottam - mondtam halkan - Amiről beszéltetek. Hogy te és Hongki szerettek engem.
Még mindig nem mondott semmit, mire elnevettem magam.
- Mi az? - szólalt meg végül.
- Csak egy kicsit... furcsa ezt mondani - nevettem még mindig - Mintha egy doramában lennénk.
- Ez nem vicces - motyogta sértődötten.
- De ez nem helyes. Így csak magatoknak ártotok.
- Miért?
- Hogyhogy miért? - hitetlenkedtem - Idolok vagytok, én pedig egy bajkeverő újságíró.
- Miért lennél...
- És én nem úgy szeretlek titeket. Vagyis nem tudom. A rajongótok vagyok, így még én sem vagyok biztos az érzéseimmel.
Elmosolyodtam és felálltam. A lábam szörnyen ellenkezett, de én megálltam Seunghyun előtt.
- Menj haza. Biztos fáradt vagy.
Néhány másodpercig farkasszemet nézett velem, aztán szó nélkül megfordult és lassan kisétált az ajtón. A mosoly lehervadt az arcomról és búskomor fejjel visszaültem a tolószékbe. Így kell ellökni magamtól az embereket. Ebben igazán jó vagyok. Annak tudatában, hogy többé nem fogunk beszélni, visszagurultam a kórterembe, ahol a fiúk síri csendben vártak.
- Mi ez a halott hangulat? - csodálkoztam, aztán eszembe jutott valami - Te jó ég! Mi van a munkámmal?
- Még ilyenkor is erre gondolsz - csóválta a fejét Hongki - Minden rendben. Elintéztük és a kishaver jobbulást kíván meg minden...
- Kishaver... - visszhangoztam - Mikor épülök fel? Holnap már mehetek, igaz?
- Na persze - Jonghun megpaskolta a fejem - Még egy hétig benntartanak.
- És akkor mi lenne a koncerttel?
- Elhalasszuk - vont vállat Jin - Jövőhét végéig jobban meg tudjuk szervezni.
- Semmi bajom! - álltam fel, de megszédültem és Minhwan ölében kötöttem ki - Ah, bocsi Minari.
- Noona, te hány kiló vagy? - nyomkodta fájdalmas képpel a lábait.
- Nem vagyok Noona, te puhány! - csíptem meg az oldalát.
- Energikusabb mint gondoltuk - Jin a térdére csapott és felállt - Nekünk próbára kell mennünk. Ha itt hagyunk, nem rabolnak el? - sandított rám.
- Az elmúlt öt napot is túléltem - vágtam vissza.
- De csak mert Hongki hyung és Seunghyun felváltva őrködtek melletted! - Minari Hongkira mutatott a doboz sütivel, aztán gyorsan lerakta, mert eszébe jutott hogy azt nekem hozta.
- Hja! Most azonnal fogd be! - tolta ki az ajtón Hongki - mikor mindenki kiment, bátortalanul visszanézett és én rámosolyogtam. Nem akartam elmondani neki is ugyanazt, amit Seunghyunnak. Most nem. Talán soha nem is fogom. Egyszer is elég fájdalmas volt.
Miután elmentek, próbáltam összeszedni a gondolataim, de nem ment. A csend kikészített és a klórszagtól kezdtem rosszul lenni. Amint kicsivel több erőm lett, beültem a tolószékbe és kitekertem az udvarra. Hüvős szeptemberi idő fogadtott, de úgy éreztem, végre kiszellőzik a fejem.
- Holnapra fel kell épülnöm - mondtam magamnak. Próbáltam felállni, de a lábam megint felmondta a szolgálatot és ha nem kap el valaki, beestem volna a virágágyásba.
- Hé, óvatosan!
- Sukkie! - néztem fel meglepetten.
- Össze-vissza kerestelek! - szúrt le, miközben visszasegített a székbe.
- Csak sétálni akartam. De képzeld, annyi erőm sincs, hogy talpon maradjak - nyafogtam.
- Ha öt napig csak infúzióval és ínjekciókkal tartanak életben, nem is csoda. Tessék - dobott az ölembe egy pokrócot - Ha ilyen felelőtlen dolgokat csinálsz, még szép hogy aggódunk.
- Miért vagy dühös?
- Ne haragudj. Sok minden történt az elmúlt öt napban.
- Sok minden?
- Seunghyun és Hongki szinte harcoltak a székért az ágyad mellett, amíg Jonghun rendet nem tett köztük.
- Rendet tett? Jonghun? - húztam fel a szemöldököm.
- Megparancsolta nekik, hogy béküljenek ki, azóta még egymásra is néznek. Hongki talán elmondta Seunghyunnak, miről beszéltetek.
- Tessék?! Erről Seunghyun ma egy szót sem szólt. Vajon tényleg tudja? - tördeltem a kezem idegesen.
- Komolyan... Nem lenne egyszerűbb, ha mindent elmondanál?
- Nem - vágtam rá. Geun Suk bólintott.
- Menjünk vissza, hideg van.
Hagytam, hogy ő toljon vissza a kórterembe. Mardosott a lelkiismeret, amiért úgy éreztem, nem számíthatok rájuk. Szó nélkül befeküdtem az ágyba, amíg ő az éjjeliszekrényen lévő csokrot nézegette.
- Akkor én megyek is - mondta halkan.
- Ne haragudj - szóltam, mikor az ajtóhoz ért.
- Vajon megéljük azt, hogy valaha is számítani fogsz ránk? - azzal kiment a teremből. Egyedül maradtam. Elgondolkodtam rajta, mennyire lehetek önző. Azt hittem, már lerendeztük ezt, de azóta semmi sem változott. Tényleg megéri nekem? Oldalra fordultam és csak akkor vettem észre a csokor mellett lévő kis kártát.

Minden rendben, én melletted állok! :) - Hongki

Elmosolyodtam és a szemem megtelt könnyel. Nincs okom tovább titkolózni. Nem tehetem ezt velük.

Miután eldöntöttem, mintha újult erőre kaptam volna. Még a rémes kórházi kosztot is képes voltam megenni. Igaz, erre egy kicsit rásegített Minari sütije. A következő három napban csak Jonghun jött meglátogatni, ami nagyon jól esett, de egy kicsit magányos voltam.

- A többiek miért nem jönnek? - kérdeztem nemtörődömséget tettetve.

- Többiek? Hongki vagy Seunghyun? 

- Nem! Jinre és Minarira gondoltam... - motyogtam.

- Naná... - nevetett - Mind el akartak jönni, de úgy gondoltam, nem tenne jót nektek, ha most találkoznál Seunghyunnal és Hongkival. Hármunk közül én hazudok a legjobban, így úgy tehetünk, mintha randira mennék. Légy hálás - pöckölte meg a homlokom - Nem szeretek hazudni. 

- Chö... Nem mintha kértelek volna - fintorogtam. 

Erre csak felhúzta a szemöldökét jelezve, hogy őt nem tudom átverni és tovább lapozgatta az újságot.

- Holnap mindent elmondok. 

Elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett. 

- Örülök, hogy felfogtad. Még ha megbízhatatlannak is tűnünk, nagyon szeretünk téged és nem akarjuk, hogy egyedül cipeld a terheid.

- Öh... Kö-Köszönöm... - dadogtam.

- Miért vörös a fejed? Á... - kapott észbe - Ez most túl sok volt?

- Dehogy! - tagadtam, mire elnevette magát.

- Későre jár. Aludnod kellene, kölyök - mondta szemtelenül.

- Méghogy kölyök... Holnap be ne gyere!

- Miért? 

- Már semmi bajom. Kiharcolom, hogy hazaengedjenek.

- Erősen kétlem, hogy sikerül, de azért sok sikert. Jó éjt - vigyorgott.

- Neked is!

Boldogan merültem álomba arra gondolva, másnap minden megoldódik majd. 

Reggel a szikrázó napra ébredtem. Mivel egész idő alatt egyedül voltam a szobában, semmi sem zavart meg. A szokásosnál tovább aludtam és pár perc múlva kopogtak is az ajtón. Furcsálltam, hogy a megszokott nővér helyett egy velem egyidős lány lépett be a szobába. Talán helyettesítés - gondoltam. Szótlanul az ágyamhoz lépett, egyik kezében egy elsősegély dobozt, másikban pedig egy pohár kávét szorongatva.

- Nővér. Mire kell az elsősegély doboz? - csodálkoztam. Nem szólt semmit, csak felvette a szekrényről a Hongkitól kapott kártyát és elolvasta. 

- Ilyen jóban lennél Hongki oppával? - összegyűrte és kidobta az ablakon.

- Mit művelsz?! - kiáltottam, de abban a pillanatban a pohár kávé a fejemen landolt. 

- Ki vagy te, hogy tönkreteszed az életüket?! - őrjöngött az arcomba - Egy bajkeverő lánya?! Ezért szenvednek ilyen sokat! Ne menj a közelükbe többé!

- Miről beszélsz? Hagyd abba! - lerántott az ágyról és a földre estem. Ebben a pillanatban benyitott a szobába egy idősebb nővér. 

- Gyanús voltál te nekem! Nem zavarhatod a betegeket! - azzal kiráncigálta a lányt. Annyi időm sem volt, hogy sokkot kapjak, mert pár másodperc múlva Geun Suk lépett be az ajtón.

- Jól vagy? - szaladt hozzám, de megszólalni sem tudtam. Csak ott gubbasztottam a földön, a sírás határán. Sejtettem valamit, de nem akartam elhinni. Ha egy rajongó tudomást szerzett az apámról, akkor nem ő az egyetlen. Geun Suk felültetett az ágyra és egy vizes törölközővel gyengéden törölgetni kezdte az arcom, de én elrántottam a fejem.

- Menj el, nem kéne itt lenned - szóltam remegő hangon - Kint hemzsegnek a riporterek, ugye? 

- Az apád...

- Semmit sem változott - mondtam keserűen - Három éve lecsukták, mert ellopott egy forgatókönyvet, aztán mikor kiengedték, egy sajáttal lett ismert, de úgy tűnik nem tért észhez. Soha nem törődött velünk. Mit csinált már megint? - olyan görcsösen markoltam a lepedőt, hogy elfehéredtek az ujjaim. Geun Suk maga felé fordított és tovább törölgetett. Gyengéden és szótlanul.

- Miért nem mész? Menj már! Így csak bajba fogsz kerülni. 

- Remegsz... - nézett a kezemre - és félsz. Miért akarsz mindent egyedül felvállalni? Ezt nem tudnád kezelni egyedül. Mi már hozzászoktunk.... A te balhéd a miénk is. Nem szeretem ismételni magam, de barátok vagyunk. Szükséged van ránk. 

Kicsordultak a könnyeim és bólintottam. Geun Suk átölelt, belőlem pedig kitört a sírás. Soha nem fogok tudni ezt meghálálni nekik.

******

- Seunghyun! Nem mehetsz ki, az ügynökség előtt hemzsegnek a rajongók és az újságírók!

Minhwan figyelmeztetését meg sem hallva kirontottam az ajtón és az erőszakos riportereken átvergődve magam, beültem a furgonba. Vagyis beültem volna, ha Hongki hyung nem vár rám a kormány előtt.

- Mégis hogy akarsz jogsi nélkül vezetni?

- Hyung! - villámgyorsan bevágtam magam az anyósülésre.

Hongki hyung rátaposott és seperc alatt a kórháznál voltunk. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a felhajtót hatakmas tömeg állja el.

- Ha botrányról van szó, pillanatok alatt kinyomozzák, amit kell - dühöngött Hyung - Te menj be hátul, én addig elvonom a figyelmüket.

- Miért...

- Menj vagy én megyek! Én vagyok az idősebb és jobban elbírok velük. Észrevétlenül kell kihoznod őt és szólj Noonának, hogy hátul várjon rátok. Én majd lerendezem a botrányt. Valakinek azt is meg kell tennie.

Kiszálltunk a kocsiból és én gyorsan elbújtam, hogy ne vegyenek észre. Hyungot azonnal lerohamozták. Kihasználtam az alkalmat és a kórházat megkerülve a hátsó ajtóhoz rohantam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb a harmadik emeletre érhessek. A folyosón egy fiatal lány a fényképezőjét kattogtatta a Reni szobájára nyíló ajtó résén. Egy hirtelen mozdulattal kikaptam a kezéből a gépet.

- Oppa! - rémült meg.

- Ez örömet okoz neked?

- Én csak jót akarok! 

- Akkor ne készíts képeket, kérlek.

- Értettem. Kitörlöm őket.

- Köszönöm - visszaadtam a gépet, de abban a pillanatban elszaladt vele.

- Hé! - kiáltottam utána - Ezt nem hiszem el...

- Seunghyun - megfordultam és Suk hyung állt az ajtó előtt.

- Hogy van? - kérdeztem azonnal.

- Egy rajongó leöntötte kávéval és kis híján megverte. Eléggé megrémült, de sikerült megnyugtatnom valamennyire. Most beszélek az orvossal, hogy engedjék haza, addig átöltözik. - ahogy elment mellettem, megveregette a vállam. Keserű érzéssel dőltem neki a falnak. Én akartam ott lenni mellette és megvígasztalni. Most, hogy ezt valaki megtette helyettem, miért vagyok itt? Úgy öt percet állhattam ott, míg végül ellöktem magam a faltól.

- Seunghyun? - Reni szólt utánam halkan, de akkor már elég távol voltam, hogy úgy tehessek, mint aki nem hallotta. Befordultam a sarkon és a lépcsők felé vettem az irányt.