12. fejezet

Reggel 10-kor, mikor felébredtem Seunghyun még mélyen aludt. Éppen hogy kinyújtóztattam a végtagjaimat, mikor hívott a főnököm, hogy menjek be előbb dolgozni, mert az egyik tréner lebetegedett. Tíz perc múlva munkára készen álltam az irodában. Elmondta az utasításokat, de túl sok fárasztó dolgot nem kellett csinálnom. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy akkor minek kell tréner. Max hogy lelket öntsön abba, aki fel akarja adni. Az első kuncsaftom egy húsz éves egyetemista lány volt, aki már régóta az edzőterembe jár, szóval semmi különösebb dolgom nem volt csak nézni őt, két órán át. Balszerencsémre, mikor végeztem, megjött In Ho is, aki úgy tűnt, nem akar leszállni rólam. Még szemétszedés közben is parancsolgatott. A negyedik óra után már kezdtem megelégelni a helyzetet, mikor az ebédszünetet is velem töltötte, teljesen véletlenül. Egyszerűen élősködött rajtam. Dühösen lecsaptam az ásványvizem az asztalra és szembefordultam vele.

- Gőzöm sincs, mi bajod velem, de örülnék, ha nem játszanád a kisfőnököt. Semmi szükség rá. Nincs más dolgod?
- Oh? - felhúzta a szemöldökét és betegen rámvigyorgott.
- Szállj le rólam - bevágtam a vizet a hűtőbe és mire megfordultam, már ott volt  húsz centire tőlem.
- Eléggé felvágták a nyelved, mióta idolokkal barátkozol. Vagy talán ideges vagy, mert a kedvenced kórházban fekszik? Láttam ám - úgy meresztette rám a szemeit, mintha ki akarnának esni.
- Mi? Vagyis akkor te voltál ott a kórházban? Mit kerestél ott? - nem válaszolt, csak egyre közelebb jött és karjait két oldalról nekitámasztotta a falnak, hogy ne tudjak megszökni. A sokktól megmozdulni sem tudtam. Éppen ekkor jött be valaki. Nem érdekelt, ki volt és miért, kihasználtam az alkalmat és kiszaladtam az ajtón. Felrohantam a női öltözőbe és bebújtam egy fülkébe. Annyira ideges voltam, hogy a telefon rezgésére is összerezzentem. Bele sem szóltam, csak a fülemhez emeltem.
- Hahó! - üvöltött bele Seunghyun - Itt vagy?
- Igen, igen!
- Már egy csomószor szóltam.
- Bocsi.... - még mindig alig kaptam levegőt.
- Jól vagy?
- Aha, igen... Csak egy kicsit elfáradtam. Tudod, sok munkája van egy edzőnek.
- Oh, vagy úgy. Óvakodj az izompacsirtáktól!
- Ühm... - nevettem halkan - Figyelj... az egyik nap, nem volt bent valaki a szobádban?
- Hogy érted?
- Csak úgy... mert eszembe jutott. Mindegy, nem fontos - hárítottam el.
- Tényleg minden oké?
- Persze! De most mennem is kell. Majd beszélünk - meg sem vártam a válaszát, csak leraktam.
Egy darabig a fülkében gubbasztottam, de az ebédszünetem véget ért és vissza kellett mennem dolgozni. Reménytelen volt elbújnom. Amint lementem a lépcsőn, azonnal ott termedt.
- Mit akarsz tőlem? - szegtem fel a fejem, mikor az utamba állt. Késztetést éreztem rá, hogy behúzzak neki egyet, de nem akartam kirúgatni magam.
- Csak egy kicsit játszadozni... - oldalra billentette a fejét és úgy vizslatott - Nem szabad?
- Elnézést, segítene egy kicsit? - szólalt meg valaki a háta mögül - Egy barátom a lábára ejtette a súlyzót, mert túl nehéz volt neki - Hongkival találkozott a tekintetünk, de mivel maszk volt rajta, In Ho minden bizonnyal nem ismerte fel. Kérdőn ránéztem, hogy mit művel, de nem is figyelt. In Ho megindult a földön fetrengő alak felé és addig megragadta a csuklom és magával húzott, be a főnököm irodájába.
- Hé! - rángattam a karom, de nem akarta elengedni.
- Mit jelentsen ez? - a főnököm meglepedt arccal felállt. Hongki megállt előtte és rám mutatott.
- Mától nem dolgozik itt.
- Mi?! - kiáltottuk egyszerre a főnökömmel.
- Hongki, mit művelsz?
- Ha nem tudná, az egyik dolgozó szexuálisan akarta zaklatni őt - Hongki olyan villámló szemekkel nézett, hogy egy pillanatra én is megrémültem tőle.
- Nem igaz! Nem csinált semmit! Ez nem nevezhető szexuális zaklatásnak!
- Miért véded őt?! - üvöltött rám Hongki, mire összerezzentem. A főnököm zavaros arccal kapkodta a tekintetét köztünk, és ekkor benyitott valaki. Az a srác volt, akivel a minap találkoztam a személyzetiben.
- Ha nem megyek be akkor, In Ho ki tudja, mit művel vele.
- Igaz ez? - nézett a főnököm a srácra, aki komoly arccal bólintott.
- Köszönünk mindent - bólintott Hongki és már ráncigált is ki.
- Miért kellett ez? - szabadítottam ki magam, mikor az utcára értünk - Meg tudtam volna védeni magam.
- Na persze - Sukkie lépett oda hozzánk, kezében a cuccaimmal. Nyilván ő volt a földön fetrengő alak - Ahogy hallottuk, nem voltál győztes helyzetben.
- Az a srác nem is látott semmit.... Minek kell ezért kilépnem?! - nem válaszoltak - Hongki!
- Mi van?! Nem hagyom, hogy itt dolgozz és kész! Már az elején gyanús volt az az alak...
- Na persze, mert láttad mit fog tenni velem.... Nem is más miatt...
- Hagyd abba - csitított Sukkie - Seunghyun is aggódott. Azt mondta, elég zaklatott volt a hangod.
Dühösen fújtattam egyet és elindultam hazafele. Gondoltam, nem fogok buszt, inkább legyaloglom a mérgem.  Ők persze követtek. A két oldalamon mentek, mint valami testőrök.
Egy ideig hozzájuk sem szóltam, csak fújtattam mint egy bika.

- Nyugodj már meg, ezzel nem mész semmire - szólt Hongki, mire dühösen ránéztem - Olyan vagy, mint egy hisztis ovis - mutatóujjával meglökte a homlokom - Valld be, hogy megkönnyebbültél - lehajolt és a szemembe nézett - Ne legyél ilyen makacs.
- Felfogtam... - dünnyögtem könyörgő szemeit látva. Sukkie megpaskolta a hátam dícséretként, hogy éretten viselkedek. Az lehet, de attól még elveszett a munkám.
Pár perc múlva Seunghyun felhívta Hongkit, hogy minden rendben van-e velem. Esdekelve néztem, hogy ne mondjon neki semmit egyenlőre, szóval csak annyit mondott, hogy nincs semmi bajom.
- Jössz nekem eggyel....
- Majd főzök nektek valamit - megérkeztünk és benyitottam a házba. Nem úgy tűnt, hogy el akarnak menni - Most?
- Akár... - vont vállat Sukkie. Nagyot sóhajtottam.
Ledobtam a cuccaim és benyomtam a lapotopom. Ők addig kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén. Aztán észrevettem, hogy Viki fent van a skype-on.

"Szia, vagy? Késő van már, nem?"
"Téged vártalak, anyuci. Olyan rég beszéltünk. És holnap hétvége." 
"Nem akarsz fanolni egy kicsit? :D"
"Nem alkalmas. Alszik a család. A sikoltozás nem okozna nekik örömet."
"Kár, pedig elhoztam neked Lee Hongkit és Jang Geun Sukot személyesen."
"Omo! Mi?! Most kiköptem a kávém!"
"Miért iszol ilyenkor kávét?! O.O"
"RENI!"
"Előbb öntsd ki a kávét!" - már szinte sírtam a visszafolytott nevetéstől.
"Nem hiszek neked..."

- Esetleg ma még eszünk is? - szólalt meg Hongki. úgy tűnt, egy ideje már azt nézik, miért vigyorgok a képernyőre. Gonosz vigyorral felvettem a laptopom és odabalettoztam a fiúkhoz.
- Téged meg mi lelt? - úgy néztek rám, mint akinek elment az esze.
- Tudjátok... fent van az én szeretett barátnőm, és ha már itt vagytok... boldoggá tenném - Összeráncolt szemöldökkel néztek rám - Naa! Hongki a biasa!
- Oh, hát ha így állunk - csapott a combjára készségesen Hongki. Vigyorogva befészkeltem magam közéjük és elindítottam a videóhívást.  Mikor Viki felbukkant, nem tudtam, mikor kapja el a szívroham. Aztán, hogy bemutatkozzon, leverte az asztalon lévő bögrét.
- Halihó! - röhögtem. Viki ragyogó szemekkel hajolt közelebb a monitorhoz és egy hatalmasat nyelt. Gondolom, a sikolyát akarta elfolytani.
- Annyeonghasaeyo! - hajolt meg.
- Annyeong! - köszöntek neki varázslatos mosollyal.
- Beszél koreaiul? - csodálkozott Sukkie.
- Igen - bólintottam. Ránéztem Vikire, hogy mondjon valamit, de nem sikerült, mert Hongki fogta magát és belehajolt a kamerába, mint aki először lát olyat.

- Tényleg én vagyok a kedvenced?
- Nae... - Viki egész jól viselte magát - Oh, és imádom a Love Raint!
- Kamshahamnida - hajolt meg Sukkie.
- Hát, egy kicsit nyálas lett - motyogtam.
- Mi?
- Ani... semmit sem mondtam.
- Izé... szólalt meg Viki halkan - Ha minden jól megy, kijutok az egyetemre, amit megpályáztam.
- Eh?! - sikítottam fel, mire a fiúk tisztes távolságra hajoltak tőlem - Vagyis jössz ide? Szöulba??
- Szerintem tőle jobban megijed, mint tőlünk - jegyezte meg Hongki Sukkienak elmebeteg reakciómat látva. Sukkie egyetértően bólogatott.
- Oh, Reni, féltékeny leszek.... - mondta magyarul Viki, miközben Hongkit nézte csillogó szemeivel.
- Nyugi, nem veszem el tőled a jegyesed - ezt direkt koreaiul mondtam.
- Jegyes?! Van jegyese?! - kiáltották egyszerre a fiúk. Én csak "majd meglátod" fejjel rávigyorogtam Hongkira, aki nagyokat pislogott. Viki arca lámpafénynél is rákvörös lett.
- Na ennyi mára, Viki neked aludnod kell! - adtam ki a parancsot.
- Nem változtál semmit. Megvonod tőlem az örömöm.
- Nyugi, nem ez lesz az utolsó alkalom - kacsintottam rá.
- Jaljayo! - köszöntek neki a fiúk. Viki aranyosan intett nekik és kikapcsoltuk a kamerát.
Úgy örültem, hogy tudott velük beszélni, hogy dúdolva álltam neki a tonkatsunak.
- Miért japán? - hisztizett Hongki.
- Miért, mit akarsz?
- Rament!
- Kizárt! Nem élhettek mindig azon!
Jókedvűen telt a délutánom, miután beszéltem Vikivel. Bár a fiúk totál nem figyeltek rám, valami műsort néztek a TV-ben.
- Ebből viszek Seunghyunnak is - mondtam mosolyogva magamnak, mikor büszkén néztem az elkészült tonkatsura. Mikor megfordultam, hátrahőköltem, mert Hongki már a konyhában lévő kis asztalnál ült.
- Tudod kit ijesztgess! - rákönyökölt az asztalra és szótlanul nézett - Esetleg szeretnél valamit? - kockáztattam meg.
- Mi vagyunk itt, mégis őt emlegeted.
- Kicsodát? - hátat fordítottam neki és elkezdtem babrálni valamiel. A következő pillanatban Hongki felállt és távozott.
- Mi ütött belé? - bámultam döbbenten az ajtóra.
Sukkie éppen akkor jött ki a mosdóból és már csak Hongki hűlt helyét találta.
- Hova lett? - nézett körbe.
- Nem tudom, csak lelépett....
- Oh - félve elhúzta a száját - Nekem is mennem kéne, de így....
- Mi? - akadtam ki - akkor miért főztem.... Hongkira rájön az ötperc, aztán te is elmész.
- Ne haragudj. Most hívtak és sürgős.... - megráztam a fejem - Majd beszélünk.
Hirtelen olyan egyedül éreztem magam, hogy még a tonkatsuból sem volt kedvem enni. Inkább kitakarítottam az egész házat, hogy levezessem a feszültségem.
- Idióta Hongki! - csapkodtam dühösen a felmosórongyot, mire leesett a feje.
Már kilenckor elmentem lefeküdni, mielőtt másban is kárt teszek és meg sem vártam, hogy Unnie hazaérjen.
Reggel viszont még itthon volt és azonnal letámadott a kérdéseivel. Mindent elmeséltem neki töviről-hegyire.
- Ne aggódj - mondtam a mondókám végén - Többé nem megyek oda.
- Hála az égnek, hogy nem történt semmi - sóhajtott nagyot.
Mikor elment, vagy egy óráig bámultam a tévét, de az agyamra ment már az is ha beszéltek. Hogy kezdjek valamit magammal, kiszedtem az érintetlen tonkatsu felét és elmentem a kórházba.
Seunghyunt a folyosón találtam, ahogy mankójára támaszkodva beszélget az orvossal. Háttal állt nekem, így nem vett észre. Közelebb mentem, hogy értsem, miről beszélnek.
- Még nincs itt az ideje a gitározásnak.
- De a karom nem sérült meg annyira - tiltakozott Seunghyun.
- A csuklód viszont igen. Eléggé ahhoz, hogy ha megerőlteted, végzetes legyen - mondta ellentmondást nem tűrő hangon az orvos. Távolabb mentem, és megvártam, míg befejezik.

Mikor meglátott, fáradtnak tűnő mosollyal intett és megpaskolta a fejem.

Bementünk a szobába és egy szomorú pillantással visszatette a tokjába az ágyon fekvő gitárt.
- Rajtakaptak - húzta a száját féloldalas mosolyra - És le lettem szidva.
- Magadnak köszönheted. Éppen hogy megúszta a csuklód, erre most megerőlteted.
- Nem érdekel... Mégiscsak gitározom - vágyakozóan nézett a sarokban lévő fekete tokra.
- Jó, ennyi elég lesz - beraktam a gitárt a szekrénybe, hogy ne legyen szem elől és elővettem a tonkatsut. Azonnal felragyogott a szeme és 5 perc alatt benyomta mindent, az én adagommal együtt.
- Oh, ne törődj vele, én majd eszek bolti kaját... - legyintettem - Legalább finom is volt?
- Aaah, nem nagyon figyeltem, mert már majdnem kilyukadt a gyomrom. De most hogy mondod...
- Aish! - toppantottam idegesen, mire behúzta a nyakát.
- Igaz is! Ma bejönnek a srácok, szóval nem muszáj maradnod - szólt hirtelen, mire meglepetten néztem rá.
- Oh, ha itt vannak már nem is kellek?
- Ani! Csak gondoltam fáradt vagy a munka miatt, vagy ilyesmi - mentegetőzött.
- Hát persze... én is csak azért vagyok itt, hogy ne legyél egyedül. Ez nyilvánvaló - tök hülyének éreztem magam, úgyhogy inkább felkaptam a cuccom és az ajtóhoz siettem - Ma dolgoznom kell, szóval megyek is.
Szinte kisprinteltem a kórházból, mintha attól féltem volna, hogy követni fog. Szép kis negyed órát töltöttünk együtt. Ilyen idegbajos állapotban be sem kellett volna jönnöm.
- Mi ütött belém? - fogtam a fejem az utcára érve - És ő meg miért mondott ilyet?
A buszról leszállva egyenesen úgy éreztem, követnek. Hátranéztem, de sehol senki. Otthon alaposan bezártam magam mögött az ajtót és arra gondoltam el kéne mennem dilidokihoz. Akárhogy is nézzük, egyre jobban megőrülök. Gondolataimba mélyedve leheveredtem a kanapéra. Gőzöm sincs, miért vádoltam meg azzal Seunghyunt, hogy nem akar látni, de a pesszimista gondolatok csak gyülekeztek bennem. Végülis nem egyszer okoztam már nekik gondot... Sőt, sok jó dolog nem éri őket, mióta kijöttem.
"És ha miattam verték meg Seunghyunt?" - szólalt meg egy kis hang a fejemben.
"Nem, annak semmi köze ehhez... De Hongki mostanában kiszámíthatatlan, ez miattam van."
Olyan szinten belemerültem a gonosz gondolataimba, hogy csak akkor vettem észre, hogy csengettek, mikor már csak halkan visszhagzott a csengő hangja. Kinyitottam az ajtót, de nem volt ott senki.
"Most komolyan szórakozik velem valaki?"
Kinéztem az ablakon és még épp elkaptam két futó alakot, akik eltűntek a sarkon. Az egyik felem azt mondta, nem kéne mennem, de a másik felem erősebb volt. A sarokra érve megpillantottam Hongkit, ahogy In Hot a falnak szorítja.
- Miért követted őt?! - üvöltötte a képébe, és csak ekkor vett észre engem.
- Mi műveltek? - estem kétségbe és megpróbáltam szétválasztani őket, de túl kevés voltam - Engedd el! - parancsoltam Hongkira, aki kelletlenül eleresztette In Ho pólóját.
- Miatta rúgtak ki. Még szép, hogy meg akarom bosszulni.
- Ezzel?! - emelt fel Hongki egy kést, mire a szívem valahol a gyomromban kötött ki. Szerencsére Hongki azonnal el is dobta jó messzire - Azt csak magadnak köszönheted.
In Ho megvetően felnevetett. Hongkinak nem is kellett több, mire észbe kaptam, egy ütéssel a földre küldte. Még épp közéjük tudtam állni, de így In Ho Hongkinak szánt ütése engem talált el olyan erővel, hogy nekiestem egy kukának.
- Jól vagy?! - kiáltott Hongki és mellettem termedt. Éreztem, hogy az arcom egyre jobban feldagad. A következő pillanatban In Ho kereket oldott.
- Az a szemét! - sziszegte a fogai közt.
- Nem nagy dolog - próbáltam takargatni, de szörnyen fájt és még a könnyeim is kicsordultak.
- Mi az, hogy nem? Megkeresem és...
- És semmi! - vágtam a szavába - Nem lesz semmi! Eszednél vagy? És ha megláttak? Szép kis cikk lesz belőle...
- Még szépen megúszta! - dühöngött tovább - Gyerünk, el kell látnunk téged.
Hazakísért és leparancsolt az ágyra, míg ő gyógyszer után kutatott. Mikor 10 perc után beállított a szobába, véginéztem az ölében fogott nagy pakkon.
- Csak feldagadt az arcom, nem kell kötszer.
- Oh, igaz... - vakargatta zavarában a tarkóját. Nagyot sóhajtottam.
- Azon töprengek, mennyi bajt is okoztam már nektek....
- Miről beszélsz? Ez most az én hibám volt.... Ha nem megyek utánad és találom meg In Hot, nem verem meg...
- Te követtél?
- Ani, az a fazon, vagyis én is, de csak mert Seunghyun megkért rá.
- Tessék? Álljon meg a menet... - emeltem fel a tenyerem.
- Szóval... Tegnap mikor elmentem innen, olyan ideges voltam, hogy elmondtam neki.
- Hogy mi? - esett le az állam - Vagyis ma reggel már tudta...
- Azt mondta, azt sem akarja, hogy bemenj a kórházba, nehogy ott várjon rád...
- Miért?
- Mit miért?
- Már én sem tudom.... - hirtelen annyi minden kavargott a fejemben, hogy az arcom még jobban elkezdett fájni.
- Mi van? - értetlenkedett Hongki - Minden megoldódott...
- Nem, semmi sem oldódott meg! Csak egyre rosszabb lesz. Te hülyeséget hülyeségre halmozol csak miattam! Miért mondtad el Seunghyunnak? Miért ütötted meg In Ho-t?
- Nyugodj le... - odalépett hozzám és leguggolt elém.
- Könnyebb lett volna, ha soha nem is találkozunk! - elfordultam tőle, de hallottam, hogy csendben szipog. Azonnal visszavontam volna mindent, de egy kis részem úgy gondoltam jobb így - Ne találkozzunk, míg el nem tűnnek az érzéseid. Mikor már nem foglak ennyire érdekelni. Még ha ez egy évbe telik is.
- Akkor könnyítsd meg a helyzetem, és te se gyere a közelünkbe. Mert így én is meg tudlak védeni.
Kezével gyengéde lehúzta a fejem és a homlokomhoz érintette ajkait. Aztán szó nélkül elment, én pedig ott maradtam. Mindennél jobban egyedül éreztem magam arra gondolva, lehet hogy végleg ellöktem őket magamtól.