9. fejezet

Tanácstalanul álldogálltam a folyosón. Biztosra vettem, hogy Seunghyun volt az. De miért ment el? Vagy miért jött egyáltalán? Úgy tíz perc múlva Sukkie visszatért.

- Huh? - húzta fel a szemöldökét - Seunghyun nincs itt?

- Szóval tényleg ő volt az. Utána szóltam, de biztosan nem hallotta meg.

Geun Suk összeráncolta a szemöldökét és úgy tűnt, aggasztja valami.

- Baj van?

- Nem, semmi - elmosolyodott, aztán átvette a cuccaim - Könnyebb lett volna hátul kimenni - mondta, de inkább magának - Fogd ezt - átnyújtotta a pulóverét - Terítsd a fejedre, így nem látszik az arcod. Elől kell kimennünk.

    Ahogy kiértünk a kórház elé, azonnal letámadtak a riporterek. Igazából a pulcsis megoldásnak nem sok értelmét láttam, hiszen mindenki tudja, hogy én vagyok az. Geun Suk a tömegen áttörve haladt a kocsi felé, közben fogta a kezem, nehogy az újságírok magukkal rántsanak. Persze ez csak próbálkozás volt, hiszen a fényképezőgépek megállás nélkül kattogtak. Nagy nehezen odaértünk a kocsihoz. Geun Suk azonnal betuszkolt az anyósülésre, de ő már nem tudott beülni. A rajongók és a riporterek egyszerre támadták le.

- Oppa, miért segítesz neki?! Ki ő neked? - a lányok ilyen kérdésekkel bombázták kíméletlenül. Sukkie feltartott karokkal próbálta jelezni, hogy nem kíván válaszolni, de reménytelen volt. Nem bírtam tovább nézni, hiszen neki semmi köze az egészhez. Ez csak az én problémám. Dühösen kilöktem a kocsiajtót, mire minden szem rám szegeződött.

- Hagyják abba! - kiáltottam és Sukkie elé álltam - Miért azt zaklatják, akinek semmi köze ehhez?! - ordítottam dühösen, amitől nem csak a közönségem, én is meglepődtem.

- Ne csináld - szólt Sukkie halkan, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

- Az apám egy bűnöző volt, bevallom - a keserű érzés megint felgyülemlett bennem - De nekem semmi közöm hozzá! Kérem ne zaklassanak tovább. Ha kérdéseik vannak, menjenek ahhoz az emberhez.

A hatásszünetet kihasználva gyorsan beszálltunk a kocsiba. Ki tudja, mi elég és mi nem nekik.

Egy ideig egy szót sem szóltunk, aztán hirtelen kitört belőlem a sírás.

- Mi az? - Sukkie annyira megijedt, hogy kis híján árokba vezette a kocsit - Most meg miért sírsz?! - kezdett kétségbe esni, mert nem válaszoltam - Hahó!

- Ez csak a stressz - szipogtam - Én nem szoktam ilyen bátor lenni...

- Reni...

- Hmm?

- Az én pulcsimba törölted az arcod - mutatott a szóban forgó tárgyra, ami valóban furcsa módon nedves volt.

- Miért ezzel törődsz? - kezdtem neki még jobban.

- Jójó, te bőgőmasina - nevetett - Ügyesen kitartottál. Mi lett volna, ha ott mindenki előtt sírod el magad..

- Ha nem lettél volna ott, nem állok ki ilyen bátran.

- Miért? Csak nem engem akartál megvédeni? - hitetlenkedve elnevette magát - Férfiként ez elég megalázó - mondta színlelt fájdalommal az arcán.

- Hol itt a férfi? - vágtam oldalba, mire félrerántotta a kormányt és a másik sávban kötöttünk ki. 

- Hé! Még a végén balesetet okozol! Csak nem Go Mi Nam a példaképed?

- Fogd be! - fújtam fel az arcom. Ekkor befordult egy ismeretlen utcába - Huh? Nem Unniehoz viszel?

- A fiúk biztos aggódnak.

- Eh? Az FT Island lakására megyünk?! 

- Még nem voltál náluk? - hitetlenkedett. Megráztam a fejem - Ah, még nálam sem - tűnödött el. Én még a gondolatától is zavarba jöttem.

Túl hamar érkeztünk meg. Nagyot nyeltem és kiszálltam a kocsiból.

- Neked van kulcsod? - néztem nagyot, mikor kinyitotta az ajtót.

- Persze - vágta rá lazán - Az elsőn laknak.

- Szóval 1E-s lakás - bólogattam, mikor megálltunk az ajtó előtt.

Benyitottunk az előszobának tűnő helyiségbe. Geun Suk magabiztosan befelé vette az irányt. Én azért levettem a cipőm és gondosan leraktam a fal mellé.

- Megjöttünk! - a nappali üres volt, de Geun Suk hangjára kicsapódott az egyik szoba ajtaja és kiszaladt Hongki, nyomában  Jonghunnal.

Hongki megragadta a vállam és elkezdett őrülten rázni.

- Jól vagy?! Nem bántottak? 

- Öh... - a meglepetéstől hirtelen megszólalni sem tudtam - Jól vagyok. Semmi bajom.

- Hála az égnek - mély levegőt vett, de még mindig szorongatott. Ekkor vettem észre, hogy Minhwan és Jaejin is ott állnak mögöttük.

- Örülünk, hogy jól vagy - mondták, őszinte megkönnyebbüléssel az arcukon. Valaki hiányzott. Seunghyunnak esze ágában sem volt kijönni, bement a szobájába és becsapta az ajtót. Hongki egy dühös pillantással nyugtázta a dolgot, aztán Geun Sukra nézett.

- Köszönöm, hogy segítettél neki! - meghajolt előtte, amitől megint csak tátogni tudtam. A fiúk követték a példáját. Nem tudom, hogy én vagy Sukkie volt-e jobban zavarban.

- Ne csináljatok úgy, mintha idegenek lennénk! - csapott egyet Hongki vállára.

- Ő nem jön ki? - szaladt ki a számon, és mindenki tudta kire gondolok. Jin kínosan vakargatta a tarkóját, Minhwan zavarában egyik lábáról a másikra állt, Jonghun pedig Hongkit fürkészte.

- Mi van? Ma láttam a kórházban - de még mindig nem mondtak semmit - Hongki!

- Hagyjuk! Nem fontos... - vágta le magát dühösen a kanapéra.

- Na persze, én meg hülye vagyok...

- Hongki azért dühös, - adta be a derekát Jonghun - mert Seunghyunnal elmentek, hogy hazahozzanak. Aztán kis idő múlva Seunghyun egyedül tért vissza, mert látta, kivel is vagy.

- És? - kérdeztem, mert tényleg nem értettem a lényeget. Hongki tátott szájjal felnézett rám.

- Ott hagyott és nem segített! - mondta tagoltan és érthetően.

- Hogy érted ezt? - erre már nem tudott mit mondani - Hongki, ha képes vagy őt hibáztatnil, akkor biztos nyomós okod van arra, hogy miért nem jöttél be te! - mutattam rá. Már kezdett volna magyarázkodni, de megelőztem - Ha így akarod felfogni, te is hibás vagy! De én nem hibáztatok senkit. Sukkie velem volt, így sikerült kijutnom onnan. Szóval miről is van szó? Komolyan, olyanok vagytok, mint két gyerek! Emellett pedig, ne merészeljetek miattam veszekedni többé!

A kitörésem egy perces néma csend követte, de Jonghun nem tudta elfolytani a vigyorát.

- Igaza van... - motyogta.

- Ne haragudj... - szólalt meg mellettem Sukkie - Találkoztam vele, de nem gondoltam volna, hogy elmegy. Biztosan féltékeny lett, mert ott voltam.

- Ha féltékeny, legyen az. Engem nem izgat - vontam vállat. Erre senki nem mondott semmit. Inkább témát váltottam.

- Úgy tűnik, megelőzték a beszámolóm. Ma akartam elmondani mindent, de ők gyorsabbak voltak.

- Mi? - értetlenkedett Jin - Vagyis ezt titkoltátok Hongki-hyungal? - bólintottam - Csak ezt? Hogy az apád egyszer börtönben volt? - Jin oda-vissza forgolódott Hongki és köztem.

- Ah, Noona, ezt miért kellett?! - hisztizett Minhwan.

- Minhwan, nem vagyok Noona!

- Neki mindenki az... - legyintett Jin - De nekünk ez tényleg nem nagy dolog.

- A sajtónak igenis az. Amúgy meg, mire számítottatok?

- Mondjuk hogy egy yakuza családban élsz... 

- Magyar vagyok, Sukkie.

- Akkor hogy gyereked van... - folytatta.

- Kinek nézel te engem?!

- Akkor...

- Oké, felfogtam. Én sem tudom, miért titkoltam ennyire - vakargattam a fejem - Ne haragudjatok. De az apámról nem akarok beszélni. Számomra nem létezik. Gőzöm sincs, hogy jöttek rá minderre - megráztam a fejem - Hanyagoljuk ezt a témát. Fáradt vagyok, hazamegyek. Minél előbb el akarok kezdeni dolgozni.

- Noona még nem lesz otthon. Éppen a magyarországi koncertünket szervezi - Jonghun szavai hallatán felcsillant a szemem.

- Tényleg? Mikor lesz?

- Minél hamarabb.

- Wuhúúú! - tapsikoltam örömömben, mire mindenki normálisnak nézett.

- Nem indulni készültél - Sukkie a homlokomra csapott egyett, hogy észhez térjek.

- Oh, aha... Akkor majd találkozunk! - intettem a fiúknak és akaratlanul is Seunghyun szobájára néztem.

- Nem akarsz beszélni vele? - Jonghun óvatos pillantást vetett rám.

- Nem tudom, mit mondhatnék neki. Akkor sziasztok!

- Reni!

- Hmm? - Hongki gyengéden magához ölelt, amitől a szívem leliftezett a gyomromba, majd vissza - Eh? Hongki, nemár, így mindenki előtt... - próbáltam viccesre venni a formát. 

- Oh? Ha csak ketten vagyunk, nem zavar? - válaszolta sejtelmes hangon, állát a vállamra támasztva.

- Engedj el! - löktem el magamtól, de ő egy szemtelen vigyorral letudta az egészet és visszaült a kanapéra, mintha mi sem történt volna. Én pedig sokkos és dühös állapotban kibotladoztam az ajtón és beszálltam a kocsiba.

- Azért vezetni én akarok - Sukkie hangja olyan hirtelen jött, hogy ijedtemben megnyomtam a dudát. Gyorsan  átmásztam az anyósülésre és minél hamarabb fel akartam szívódni.

- Indulj már! - sürgettem.

- Miért visel meg ennyire egy ölelés? Én is megöleltelek már.

- Az más, te a barátom vagy. De ő... szeret engem - dadogtam, mikor a piros lámpákhoz értünk.

- Én is szeretlek.

- Aigoo, ne bosszants! Ő szerelmes belém és direkt csinálja. Csak össze akar zavarni.

- Nos, attól függ hogy állsz hozzá. Ha összezavar, az nem az ő hibája. Lehet, hogy a te érzéseiddel van baj. Hiszen... - egyetlen pillantással elhallgattattam.

- Kizárt...

- Micsoda? - pislogott értetlenül. Észre sem vettem, hogy már a ház előtt vagyunk.

- Hogy kerültünk ide?

- Még mindig lázas vagy? - Sukkie a homlokomra tette a kezét, de én durcásan elrántottam a fejem - Ha ilyen képet végsz, sűrűn felidegesítelek majd - hihetetlen jót szórakozott rajtam és még össze is kócolt - Menj be. Ha egyedül érzed magad, hívd oppát!

- Fogd be! - nevettem én is - Jó utat!

Megvárta, amíg bemegyek, aztán elindult.

A ház furcsán kongott az ürességtől, pedig nem először vagyok egyedül.  A Facebookon öt nap alatt annyi értesítést kaptam, hogy inkább csak a leveleket néztem meg. Megnyugtattam Vikit és Évit, hogy még élek, de persze a meglepetésemről egy szót sem szóltam. A mesélnivalót is későbbre akartam hagyni. Nem szeretek egy géppel beszélni.

Unnie hagyott egy üzenetet, hogy hatra ér haza. Hirtelen felindulásból elindultam fürödni, mert kórház szagom volt. A kádban megint előjöttek a sötét gondolataim, amik többnyire Seunghyunról és Hongkiról szóltak.

- Hülyék! - mérgemben a fele vizet kicsaptam a kádból, mert nem tudtam mit ütni.

- Van itt valaki? - kopogtak a fürdőszoba ajtón - Seunghyun vagyok.

- Mit keresel itt? Hogy jöttél be? - hirtelen azt sem tudtam, hogy hol a törölköző, aztán rájöttem, hogy nincs is bent - Mi? Várj! - próbáltam kikászálódni a kádból, de megcsúsztam a kivert vizen és egy hatalmasat estem.

- Jól vagy? - Seunghyun már nyitott volna be.

- Állj! Minden oké! - felálltam és csak akkor éreztem, hogy sajog a könyököm - Szuper... 

- beletúrtam a hajamba és mély levegőt vettem - Öhm... Seunghyun?

- Élsz még?

- Ühüm... De... Lennél olyan kedves, hogy beadsz egy törölközőt? - motyogtam.

- Hogy mi?

- Egy törölköző kellene...

Azt hittem, megint nem hallotta, aztán kitört belőle a nevetés.

- Nálatok így szokás?

- Csak add be! Ott van a kanapén!

- És ha nem?

- Jót szórakozol? Ha megint beteg leszek miattad, nem állok jót magamért! - vacogtam, mert nem volt épp melegem.

Három másodperc múlva nyílt az ajtó.

- Csak nem megesett rajtam a szíved? - kaptam ki a törölközőt a kezéből - Ah, a pizsamám....

- Hol van?

- Inkább ne keresd meg! - állítottam meg. A pizsamáim és a melltartóim egy fiókban vannak.

Gyorsan becsavartam magam egy szerencsére igen rövid törölközőbe.

- Fordulj el! Kimegyek...

- Nem lenne egyszerűbb  visszavenni a ruháid?

- Egyszerűbb elfordulnod! Kész vagy?

- Igen, gyere már ki! Nem ezért jöttem...

Gyorsan besprinteltem a szobába és becsuktam az ajtót.

- Miért érzem úgy, hogy perverznek gondolsz? - hallottam a hangját közvetlen az ajtó mögül.

- Most az egyszer megértettél... - gyorsan felkaptam a pizsamám. Persze a rózsaszín, kiskutya mintásat, mert nem égtem még eleget.

- Hű... - Seunghyun hangja megremegett a visszafolytott nevetéstől - Ma feltűnési viszketekséged van?

- Unnie még nem kapcsolta be a fűtést és ez az egy meleg pizsim van - ledobtam magam a kanapéra - Hogy jöttél be?

- Noona odaadta a tartalékkulcsát, mikor megmondtam neki, mennyire aggódom érted.

- Szuper... van aki még bedől az álszent énednek... - rákönyököltem a karfára, de azonnal fel is szisszentem a fájdalomtól.

- Fáj? Megütötted? - odaszaladt hozzám és már nyúlt volna, hogy megvizsgálja, de én mérgesen elrántottam a karom.

- Miért jöttél?

Habozott egy kicsit, majd leült mellém és szembefordult velem.

- Sajnálom! 

- Eh? Micsodát? - hőköltem hátra.

- Hát, tudod... hogy otthagytalak a kórházban.

Kellett pár másodperc, mire felfogtam az egészet, aztán elnevettem magam.

- Hű, csak ezért eljöttél idáig... Hova lett a büszke Seunghyun?

- Ne haragudj...

- Felejtsük el! Ott volt Sukkie és nem lett semmi bajom.

Már azt hittem, a neve hallatán kifulladt a beszélgetésünk, mert egy ideig semmit sem szólt.

- Legközelebb én foglak megvédeni! 

- Oh... - nyögtem.

- Csak ennyi? - méltatlankodott.

- Oh, hát.... köszi - nevettem zavartan - De azért nem vagyok olyan szerencsétlen.- Ezt megcáfolnám. Mutasd a karod.

Óvatosan felhúzta a pizsomám ujját és megvizsgálta a sajgó könyököm. Próbáltam nem túlságosan elvörösödni..

- Ezt megcáfolnám. Mutasd a karod.

Óvatosan felhúzta a pizsomám ujját és megvizsgálta a sajgó könyököm. Próbáltam nem túlságosan elvörösödni.

- El kéne...

- Nem megyek kórházba! - vágtam rá és megpróbáltam behajlítani. Egy kicsit sikerült is - Látod? Nem tört el.... Most jöttem ki a kórházból, nem megyek vissza.

- Nem hiszem el - csóválta a fejét - De bekötöm neked - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Igenis! - tisztelegtem. Felállt, hogy bevizezzen egy rongyot, én pedig addig előkapartam az elsősegély dobozt. Mikor kivittem neki a konyhába, észrevettem hogy fülig ér a szája.

- Minek örülsz ennyire? 

- Titok..

- Áh, biztos valami perverz dolgon jár az agyad - grimaszoltam. Erre csak elnevette magát. Nem is emlékszem, mikor nevettünk együtt utoljára.