11. fejezet

Hazaértem, de olyan gyomorgörcsöm volt, hogy meg sem próbáltam aludni.
- Reni, miért vagy még fent? - jött ki Unnie a szobájából.
- Unnie! - előtörtek a könnyeim és sírás közepette elmeséltem neki mindent.
- Nyugodj meg! - simogatta meg a hátam. Persze azonnal felhívta Jonghunt.
- Értem... - aztán rám nézett - Vele nem lesz semmi baj. Holnap átmegyek - Jonghun még mondott neki valamit, aztán lerakta - Seunghyun elájult a kocsiban. A kórházban azt mondták, kisebb agyrázkódást kapott. Biztos megütötték a fejét valami kemény dologgal.
- És? Rendbe jön, ugye?! - pánikoltam be - Mikor láthatom?
- Még semmit sem tudnak. Ma már véget ért a látogatási idő - két tenyere közé fogta a fejem - Nem lesz semmi baj. Most próbálj meg aludni. Holnap együtt bemegyünk.
Bevánszorogtam a szobámba, de képtelen voltam aludni. Akárhányszor lehunytam a szemem, Seunghyun összevert arcát láttam. Olyan hajnali négyig forgolódtam, aztán talán fél órát sikerült aludnom, de felriadtam. Síri csendben csináltam egy kávét és vártam, hogy Unnie felkeljen. "De mikor kel fel?" Csiga lassan telt az idő és én csak fel-alá járkáltam a szobában. Végül már nem bírtam tovább. Hagytam egy üzenetet Unnienak és egyedül elindultam. Az épület előtt megtorpantam, mert nem tudtam, melyik kórházban is van. Elindultam a fiúkhoz abban a reményben, hogy van otthon valaki. Közben kezdett előbújni a nap és csak ekkor vettem észre, hogy fázom. Otthon hagytam a dzsekim, sőt a telefonom is. Vacogva megszaporáztam a lépteim és úgy negyed óra múlva kalapáló szívvel álltam meg az épület előtt. Félve megnyomtam a csengőt.
- Halló? - Jonghun szólt bele.
- Én vagyok... - mondtam halkan és már nyílt is az ajtó.
Jonghun a lakásuk előtt várt.
- Miért jöttél ilyen korán? - csóválta meg a fejét rosszallóan. Aztán végignézett rajtam - Van fogalmad róla, hány fok van kint?!
Nem mondtam semmit, csak követtem a lakásba. Jin és Minhwan a pultnál ültek. Úgy tűnt, egyikük sem aludt.
- Ülj le - terelt Jonghun a kanapéhoz, de én csak álltam, mint a cövek. Azonnal indulni akartam.
- Mi is el fogunk menni Seunghyunhoz. Hongki bent van és majd szól, ha lesz valami változás - a vállamnál fogva lenyomott a kanapéra - Nézz magadra. Teljesen átfagytál...
- Tessék - Minhwan egy bögre forró teát nyomott a kezembe, de annyira remegtem, hogy a fele a padlón kötött ki - Noona, szedd össze magad! - váltott át könyörgő hangnemre.
- Idd meg azt és megyünk - szólt Jonghun - Az utolsó cseppig!
Gyorsan magamba öntöttem a teát, ami szinte égette a torkom, de valamennyire felmelegített. Már nem remegtem annyira.
- Noona, ezt vedd fel - nyújtott át egy vastag pulcsit Minhwan.
- Köszönöm - felkaptam magamra és már húztam is a cipőm.
A kocsiban egy szót sem szóltam. Némán tettük meg azt a tíz percet, ami most egy órának tűnt.
Seunghyun szobája a második emeleten volt, a 93-as kórterem. Ahogy várható volt, a folyosón két testőr állt, hogy a rajongók és az újságírók ne tudják megkörnyékezni. Az ajtóhoz érve megtorpantam.
- Mi az? - Jonghun kérdőn nézett rám - Látni akartad, nem igaz?
Kinyitotta az ajtót és gyengéden betolt rajta. Amint megláttam Seunghyunt, összeszorult a szívem. A fején turbános kötés volt, az arca tele varratokkal. Jobb karja vastag kötésben feküdt mellette, a lába gipszben volt. Hongki felállt, amint meglátott minket.
- Semmi változás? - kérdezte halkan Jin. Hongki megrázta a fejét.
Közelebb léptem és csak akkor vettem észre valamit.
- Nyitva van a szeme - néztem Hongkira.
- Igen, de nincs eszméleténél. Semmit nem fog fel abból, ami körülötte történik.
Könnybe lábadt a szemem, ahogy a barna szempárra néztem. Hongki hátulról megszorította a két karom.
- Jól vagy?
- Megtalálták azokat, akik ezt tették vele?
- Nem, még nem...
A düh mardosott belülről, de tudtam hogy nem tehetek semmit. Leültem az ágy melletti székre.
- Én itt maradok - jelentettem ki.
- Rendben - bólintottak. Kifele menet Hongki még egyszer hátranézett rám, majd Seunghyunra és kiment. A szobában csak a gépek csipogását lehetett hallani. Két tenyerem közé fogtam jéghideg bal kezét, mintha ezzel meg tudnám gyógyítani. Eszembe jutott, hogy ő is ugyanígy fogta az én kezem, mikor én feküdtem itt. akkor ő is ugyanígy aggódott értem, hiszen az én állapotom sem volt bíztatóbb. De én csak veszekedni tudtam vele. Úgy éreztem, nincs jogom itt lenni. Nyílt az ajtó és belépett Sukkie. Mikor meglátott, sóhajtott egy nagyot.
- Néztél ma tükörbe? - lerakott az éjjeliszekrényre egy éthordót - Ezt Noona küldi. Rizs és hús.
- Nem vagyok éhes.
- Te jó ég - odahúzott mellém egy másik széket és leült rá - Úgy viselkedsz, mintha te lennél az áldozat. Szerinted ha felébred, örömmel veszi majd tudomásul, hogy miatta éheztetted magad? Fogadjunk, hogy nem is aludtál.
A hallgatásommal csak megerősítettem, amit mondott.
- Ha előbb érek oda, nem verik őt össze ennyire. Ha nem maradok olyan sokáig Hongkiéknál... - megint a sírás határán voltam.

- Hagyd abba! Nyilvánvaló, hogy ez nem a te hibád, csakis azoké, akik ezt tették vele. A sírással megoldasz bármit is?
- De nem bírom így látni!
- Tudom - megsimogatta a fejem - De ha te így kínzod magad, hamarosan ugyanitt kötsz ki. És akkor nem lesz ki fogja a kezét.
Ránéztem, mire halványan elmosolyodott.
- Ha felébredek, tutira nem ezt az ábrázatot akarnám látni - felállt és az ételre bökött - Azt edd meg.
Miután elment, a fürdőszobába mentem, hogy megmossam az arcom. Tényleg szörnyen festettem. Még a lámpafénynél  is sápadt voltam, a szemem alatt pedig fekete karikák díszelegtek.
Unnie ebédje a vártnál könnyebben ment le és már nem is émelyegtem annyira.
Fél tízkor bejött két orvos és azt mondták, várjak kint, míg elvégzik a vizsgálatokat. Gondoltam addig hazamegyek és lefürdök. Úgyis találkozni akartam Unnieval. De a kórház előtt rengeteg ember tolongott. Úgy tűnik, a rajongók nem ismernek lehetetlent. Vajon ez hogy tudódott ki.... Nem volt kedvem átverekedni magam a tömegen, inkább visszafordultam.
- Doktor úr! Hogy van? - kérdeztem az orvost, mikor kijött a szobából.
- A sebei és a törése be fog gyógyulni. A fejsérülése még kérdéses.
- Kérdéses? - görcsbe rándult a gyomrom.
- Nae. Amíg magához nem tér, semmi biztosat nem tudunk.
Vagyis semmi újat nem tudtam meg. A nővér még kicserélte a kötéseit, aztán beengedett. Túlságosan is tétlennek éreztem magam, szóval fogtam egy rongyot, bevizeztem és elkezdtem vele törölgetni az arcát. A sebeinél óvatos voltam, pedig tudtam hogy nem érez semmit. Azt hiszem... Egy pillanatra úgy láttam, mintha megrándult volna az ujja, de ahogy az arcára néztem, ugyanolyan merev volt, mint előtte.
Később feloszlott a tömeg, - úgy tűnt, a testőrök sikerrel jártak - szóval elindultam haza.
- Miért mentél egyedül? - szidott meg Unnie.
- Mianhae. Már nem tudtam tovább várni.
- Gyorsan vegyél egy forró fürdőt - bólintottam.
Teljesen megfeledkeztem a könyökömről és mikor vetkőztem, vettem csak észre, hogy teljesen átázott már a borogatástól. De már nem fájt.
A meleg víz gyógyszerként járt át és oldotta a feszültséget. "Rendbe fog jönni. Rendbe fog jönni."
Fürdés után sokkal összeszedettebb állapotban kezdtem el pakolni. Úgy terveztem, bent maradok éjszakára.
- Unnie, nem baj, ugye?
- Nem - rázta a fejét - Tudom, hogy most semmi sem tarthat vissza.
A házból kiérve belefutottam Hongkiba.
- Hova mész? Vissza a kórházba? - bólintottam - Miért nem pihensz?
- Most úgysem tudnék. Jól vagyok, tényleg - elfordította a tekintetét és elkezdte a földet pásztázni - Hongki?
- Oh, persze, menj csak.
- Ugye nem tört rád megint a féltékenység? - kaptam fel a fizet.
- Ani... - nem nézett a szemembe.
- Hongki! Annyira gyerekes vagy! Hogy tudsz még most is ilyenekre gondolni?
- Mondtam, hogy nem erről van szó! - válaszolta indulatosan.
- Na persze - azzal faképnél hagytam. Nem sok kedvem volt veszekedni vele.
A kórterembe érve ugyanaz a látvány fogadott. "Persze, mit gondoltál?"
- Pabo! - csaptam meg az ép karját - Túl sokat alszol... A hasadra süt a nap - kinéztem az ablakon - El sem hiszem, hogy csak egy fél nap telt el. Egy egész örökkévalóságnak tűnik.
- Már magadban beszélsz? - szólt egy hang mögülem. Hongki volt az. Lihegve állt a küszöbön.
- Te futottál? - csodálkoztam.
- Jó edzésnek gondoltam.
- Ma váltjátok egymást? - leült a mellettem lévő székre.
- Nem tudom. Baj, ha csak én vagyok itt? - nézett rám félősen.
- Ezt bocsánatkérésnek veszem - mosolyodtam el - Így talán majd telik is az idő - Seunghyunra néztem - Még senkit sem láttam ilyen állapotban.

Hongki kivett a zsebéből egy kabalát és az éjjeliszekrényre rakta.
- Ez mi?
- Én adtam neki, mikor csatlakozott a bandához. Azóta is a fókjában tartja - aztán egy mangát is elővett.
- Naruto? - húztam fel a szemöldököm.
- Jin kedvenc kötete. Azt mondta, ez majd szerencsét hoz.
- Igen, biztos - nevettem.
A nap további részében nem sokat beszéltünk, de csak a társasága megnyugtató volt. Máris sokkal gyorsabban repült az idő. Mintha ettől reméltem volna, hogy Seunghyun felébred.
Aztán hat óra körül megjött Jonghun és ráparancsolt Hongkira, hogy menjen enni, mert csak azt lehetett hallani, ahogy korog a gyomra.
- Én vagyok az elkényeztetett? - kérdeztem, mikor kaptam egy szendvicset és teát.
- Légy boldog - mosolygott - Helyette is enned kell. Aztán meg ha felébred, felhízlalnod.
- Igazad van - bólintottam - Huh? Mit keres itt a gitárod?
- Ez nem az enyém. Seunghyuné. A kedvence, szinte már a kádba is magával viszi.
- Hű! Megfoghatom? - a kezembe vettem egy hangszert és befogtam rajta egy akkordot.
- Tudsz gitározni?
- Ani, csak az alapokat tudom. Egyszer meg akarok tanulni - a beállt néhány másodperces csendben Jonghun hasa is megkordult.
- Oh? Leader sem evett? Menj csak - mosolyogtam.
- Biztos? - sóhajtottam - Jó, jó. De még visszatérek.
Kiment, én pedig tovább babráltam a gitárral. Próbáltam megszólaltatni, de csak hamis hangok jöttek elő. Aztán olyan erősen húztam végig rajta a pengetőt, hogy elszakadt az egyik húr. Gyorsan visszaraktam a tokba és gondosan becipzároztam. Aztán csak reméltem, hogy Jonghun megjavítja majd. Már majdnem teljesen sötét volt kint. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát, így láthattam a csillagokat. Az ágy oldalára hajtottam a fejem és úgy néztem őket, míg elnyomott az álom.
Reggel a szikrázó napsütésre ébredtem, elgémberedett nyakkal. A hátamon egy pokróc volt. Biztos Jonghun terítette rám.
Már 9 óra is elmúlt. Ránéztem Seunghyunra, de minden változatlan volt. Igyekeztem nem elsírni magam és inkább kimentem a fürdőszobába megmosakodni. Aztán előkapartam a táskámból a Seunghyun rajzom, ami még mindig reménytelenül festett. A másik szemét már olyan sokszor radíroztam, hogy teljesen elvékonyodott a lap. Próbálgattam, de alighogy rányomtam a ceruzát, kiszakadt.
- Ah - sóhajtottam - Pedig nem akartam kidobni... - csalódottan lecsaptam az éjjeliszekrényre és kimentem friss levegőt szívni. A hűvös idő szerencsésen felébresztett. Nem sokkal rá megjött Unnie és hozott ebédet is.
- Enned kell! - parancsolt rám, mikor kijelentettem, hogy nincs étvágyam - Ah, és a barátomról lenne szó. Úgy tűnik, még marad egy hétig, mert elhúzódnak a dolgok.
- Értem - teljesen megfeledkeztem, hogy a hét végén már ki kellett volna költöznöm. Nem maradt sokáig, mert el kellett intéznie a koncert sokadik halasztását. Olyan volt, mintha valaki fent nem akarta volna, hogy hazamenjek.
Mikor sikeresen átfagytam, vettem egy kávét és visszamentem a szobába. Csendben bezártam az ajtót, mintha attól félnék, a zajra felébresztem.
- Ez nem megy neked - hallotam egy erőtlen hangot. Megfordultam. Seunghyun a feje fölé tartotta a rajzom. Azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, úgyhogy kezdésnek elejtettem a kávét. Mit sem törődve ezzel odaszaladtam hozzá, hogy nem álmodtam-e. Seunghyun álmosakat pislogva nézett rám. Levette a lélegeztető maszkot és nehézkesen felült.
- Óvatosan! - szóltam, mikor felszisszent fájdalmában.
- Azt hiszem, eltört egy bordám - nyomkodta fájdalmasan a hasát.
- Tudod, hogy ki vagyok? - kérdeztem könnyes szemmel. Rám nézett, de nem mondott semmit. Már kezdtem megijedni. Aztán lassan elmosolyodott.
- Ha akarnálak, sem tudnálak elfelejteni - nem akartam hinni a szememnek. Olyan szorosan öleltem át, hogy megint felszisszent.
- Jól vagyok - simogatta meg a hátam. Szipogva bólintottam.
- Hívom az orvost - felálltam, és miután feltöröltem a kiömlött kávét, kiszaladtam a folyosóra. Az ahjusshi éppen akkor lépett ki a mellettünk lévő kórtetemből.
- Doktor úr! - szóltam neki. Azonnal rohant be, hogy megvizsgálja, én addig kint várakoztam és riasztottam a többieket. Néhány perc múlva kijött az orvos.
- Most már minden rendben lesz - közölte mosolyogva - Ha a feje begyógyul, elhagyhatja a kórházat. De a sérült résznél óvatosnak kell lenni.
- Köszönöm - hajoltam meg. Nagyot sóhajtottam.
Seunghyun ágytámláját már feljebb vették, így kényelmesebben ülhetett. Még mindig szörnyen nézett ki, de legalább már ébren volt.
- Mi az? - kérdeztem, mikor már vagy három perce bámult.
- Ne haragudj, hogy aggódnod kellett - megráztam a fejem - Éreztem ám, hogy itt vagy mellettem.
- Még szép - felálltam, hogy betakargassam. Mosolyogva tűrte az anyáskodásom, míg a nagy lendület miatt rá nem estem.
- Áu!
- Bocsi. Jól vagy? - néztem rá. Olyan közel voltam hozzá, hogy az arcom tüzelni kezdett. Lassan közeledett felém, de az utolsó pillanatban észbe kaptam és a mutatóujjammal eltoltam a homlokát. Kalapáló szívvel feltápászkodtam róla és hátat fordítottam neki. Épp ekkor jött be a banda. Még Sukkie is, szóval fél perc alatt óriási hangzavar lett. Kicsit nehezemre esett megszólalnom addig, amíg Jonghun gitározni nem akart Seunghyun gitárján.
- Ez mi? - kerekedett el Seunghyun szeme.
Kényelmetlenül fészkelődtem a székemen, ezzel persze teljesen elárulva magam.
- Ennek a gitárnak még soha nem szakadt el a húrja! - mutatott a hangszerre, fenyegető pillantásokkal illetve engem.
- Bocsi, meg lehet javítani, nem? - felemelte az állát, mire ijedtemben behúztam a nyakam. A többiek persze nagyon jól szórakoztak. Megcsörrent a mobilom.
- Halló?
- Mégis hol vagy?
- Ki az?
- Hogy ki az? In Ho vagyok! Már egy órája bent kéne lenned!
- Eh? - teljesen elfeledkeztem a munkahelyemről, mert tegnap nem kellett bemennem.
Lecsaptam a telefont és egy "elmentem dolgozni"-val kiszaladtam a szobából.
15 perc alatt odaértem az edzőteremhez. A személyzeti szobában In Ho várt rám.
- Sajnálom, hogy késtem - hajoltam mélyet. Felállt és lecsapott egy könyvet az asztalra - Eh? Ma is olvasnom kell?
Közelebb jött, mire hátráltam egy lépést.
- Csak fogadj szót nekem.
- Dehát... Már semmi baja a kezemnek! Miért nem dogozhatok?
- Ez a büntetésed - még szólni akartam, de az arcomba csapta az ajtót. Már biztosra vettem, hogy ezen a helyen nincs valami rendben. Végigszenvedtem a maradék hét órámat, miközben totál levegőnek néztek. A műszakom végén észrevétlenül kiosontam és mire észbe kaptam, már a kórházban voltam. Seunghyun nem volt a szobájában, így elindultam körülnézni. Az udvaron találtam rá, ahogy épp a mankóját próbálgatja. Mikor meglátott, nagy mosoly terült szét az arcán. Próbáltam nem arra gondolni, hogy majdnem megcsókolt és odaszaladtam hozzá.
- Milyen volt a napod? - kérdezte, miközben odatámogattam egy padhoz.
- Semmi különös. Hogy megy a közlekedés?
- Hát... lehetne jobb is - grimaszolt.
- A lábaid nem hosszabbak a mankónál?
- Mondasz valamit - mérte össze a kettőt - A csodás magasságomhoz nincs megfelelő mankó. Emberi segítség kell - rámpislogott, hogy értsem a célzást, mire elnevettem magam.
- Ez általában fordítva szokott lenni - jegyeztem meg. Mivel már kezdett nagyon hideg lenni, felsegítettem és felbicegtünk a szobájába.
- Hogy van a bordád?
- Ha azt mondom, mindenem fáj, itt maradsz éjszakára?
Keresztbe font karral, tűnődve néztem rá. Nagyon élvezte a helyzetet. Olyan bociszemekkel nézett rám, hogy senki sem mondott volna neki nemet. Bólintottam.
Leültem és az ágyára könyökölve néztem ki az ablakon.
- Mikor rám találtál... - szólalt meg hirtelen - mondtam valamit.
- Hmm?
- Emlékszem rá - lesütötte a szemét - Ne haragudj. Csak azért volt, mert ittam.
- Ani - ráztam meg a fejem - Ha elhittem volna, most nem lennék itt.
- Akkor jó - látszólag megkönnyebbült. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg, de nem zavart a csend. Aztán mikor ránéztem, csukva voltak a szemei.
- Hja! - megütöttem a kezét, mire felpattantak a szemei - Alszol?
- Miért? Nem szabad?
- Ha elalszol, hazamegyek. Mit csináljak itt egyedül?
Megilletődve nézett rám, aztán elnevette magát.
- Csak valld be, hogy hiányzott a társaságom.

- Nem vallom! - fújtam fel az arcom.
- Oké, nem alszom, csak ne menj el. Nem szeretek egyedül lenni a kórházban. Bár általában csak egy napot vagyok bent, ha lebetegszem.
- Omo, a beteges mindened! Alig várom, hogy felhízlaljalak. Akkor már nem lennél törzsvendég itt - gyengén felnevetett, de már ettől megfájdult a bordája.
- Meg akarsz ölni? - nézett rám szemrehányóan.
- Senki sem mondta, hogy nevetned kell - vontam vállat. Akkor vettem csak észre, hogy hiányzik a rajzom.
- Huh? Hova lett? Nem emlékszem, hogy kidobtam volna - Seunghyun elfolytott vigyorral pásztázta a plafont.
- Ugye nem te vetted el?
- Én ugyan nem...
- Mihez kezdesz egy lyukas szemű rajzzal? - dobtam le magam durcásan a székre.
- Neked már úgysem kell - ráhunyorítottam, aztán ásítottam egyet - Kimegyek kávéért.
A folyosón egyre kevesebb ember volt már. Visszafelé láttam egy alakot, mintha Seunghyun szobájától távolodott volna el. Talán a szomszéd szobából jött.
Seunghyun már mélyen aludt, fejét oldalra döntve és bal keze lelógott az ágyról. Nem volt szívem felkelteni, szóval csak ráhúztam a takarót, mert a pizsama önmagában nem tűnt valami melegnek. Mikor a karját be akartam tenni a takaró alá, hirtelen megragadta a kezem. Aztán félig oldalra fordult, és nem úgy tűnt mint aki ébren van. Leültem és óvatosan próbáltam kiszabadulni a másik kezemmel, de csak azt értem el vele, hogy erősebben szorította és behúzta a takaró alá. Ha megpróbálom kihúzni, talán felébred.
- Na mindegy - ráhajtottam a bal karomra a fejem és Seunghyun szuszogását hallgatva lassan én is elaludtam.